Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 4. szám - Molnár Imre: A magyar kisebbségek helyzetének áttekintése
MOLNAH IMRE: A MAGYAR KISEBBSÉGEK HELYZETE 19 talmazó jegyzéket 1940. augusztus 9-én juttatták el Romániához. Az eredménytelen turnuseverini tárgyalások után — Románia kérésére — Magyar- ország és Románia új határait 1940. augusztus 30-án német—olasz döntőbírói ítélet határozta meg. A döntés értelmében a korábbi magyar területek egy részét, Észak-Erdélyt (43 492 km2) 2 185 546 főnyi lakossal Magyarországhoz csatolták. A visszatért területek azt a látszatot keltették, mintha a bekövetkezett változások a magyar vezetés németbarát politikáját igazolnák. A németbarátságból származó „előnyök” igazi tartalmát és várható tragikus következményeit azonban ekkor még kevesen ismerték fel. A német hadigépezet megállíthatatlannak látszott. 1941 tavaszán e folyamat újabb állomásaként Jugoszlávia összeomlásának ürügyére hivatkozva — a magyar csapatok is részesei leltek az agressziónak. Ennek következményeként 11 013 km2 952 484 főnyi lakossal Magyarországhoz került. A németbarát magyar külpolitika látszateredményét összegezve megállapíthatjuk, hogy 1941. április közepéig a trianoni Magyarország területe 79 241 km2-el, lakosainak száma pedig 4 494 200 fővel növekedett. 1945. április 4-én Magyarország számára véget ért a II. világháború. A kibontakozás és a megbékélés azonban még váratott magára. A II. világháborút követően ugyanis ez a tiszavirág életű állapot, az újra a kisebbségi sorba visszasüllyesztett magyarság számára addig soha nem látott tragédiák kiindulópontjává vált. A környező országok magyarellenes politikája következtében 1945—48 között mintegy 380 ezer magyar menekült Magyarországra. A győztes államok békekonferenciája 1946. július 29-én kezdődött meg Párizsban. A magyar békeszerződést, mely súlyosabb volt, mint a versaillesi, 1947. február 10-én írták alá. Csehszlovákia újabb magyar területre is igényt tartott. A „pozsonyi hídfő” biztosítása érdekében ugyanis a Duna jobb partján fekvő három magyarországi községet, 43 km2 területtel Csehszlovákiához csatolták. A jogfosztottság, a különböző javak és kulturális értékek elkobzása, valamint egyéb korlátozó intézkedések mellett a lakóhelyükről jogtalanul elűzött, ki- és áttelepített, internált magyarok tíz- és százezrei kerültek megoldhatatlannak látszó gondok közé. A nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos kérdéseket, ellentétben a versaillesi elvekkel, a győztesek az egyes országok belügyének nyilvánították. Mindezek következtében is a környező országokban ismét kisebbségi sorba került magyarság még kiszolgáltatottabb helyzetbe került, mint amilyent 1918-at követően már megismerhetett. Az elmúlt 70 év során a kisebbségi területek ide-oda csatlakozásáról mindig nagyhatalmi megegyezés alapján született döntés (rendszerint a legyőzőitek rovására), nem pedig az adott területen lakó népesség kívánsága szerint. Sosem döntöttek népszavazás alapján, a régió etnikai, gazdasági, földrajzi, kulturális, politikai viszonyainak és összefüggéseinek tiszteletben tartásával. Ennek következtében az új határok közt kisebbségbe került magyarság első élménye egy súlyos sokk-hatás volt. Ezt a hatást megerősítette az új államoknak a nagyhatalmak támogatása által vezetett politikája, mely az elfoglalt területeket fegyveres hódítás eredményének tekintette, és szinte azonnal hozzálátott annak gazdasági, politikai, etnikai pacifikálásához. E megállapítás konkrét tényeire e rövid írás kereteiben nem tudunk kitérni, azt azonban leszögezhetjük, hogy az 1945 utáni fejlődés következtében a közép-európai magyar kisebbségek szinte minden területen eljutottak a végveszély állapotába.