Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 4. szám - Polcz Alaine: Kisebbségben
12 POLCZ ALAINE: KISEBBSÉGBEN Persze, hogy nehéz a kettős szerep, a kettős tudat. Nehezebbé teszi az életet, de gazdagítja, színesíti is. Két hazát szeretni nem könnyű. Nem is szükséges, de elfogadni a másikat igen. Ha nem, akkor kihívja az ember a sorsot, sőt maga sem tud másként viselkedni a mindenütt meglévő kisebbséggel szemben, hiszen nemcsak etnikai kisebbség van, hanem szociális, kulturális, betegség okozta, hitbeli; sőt a nőiség és a gyermekség, számaránya ellenére is elnyomottan, kisebbségben élt századokig és él egyes helyeken vagy éppen családokon belül ma is. A kisebbség és nagyobbság, azaz hatalom és énesség mindenütt kísért. Ezzel kapcsolatban írja Komoróczy Géza:* Más népek között élni, kisebbségben, alkalmazkodást jelent. Alkalmazkodni kell az ország társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális rendjéhez. A többiek nyelvéhez, szokásaihoz. Részt venni az ország életében. Elfogadni, de legalább tudomásul venni, ami ott más, mint a mi életmódunk; de elfogadtatni a mi szokásainkat, elfogadtatni magunkat. Alkalmazkodni, de önfeladás nélkül. Megmaradni annak, akik vagyunk, s ott, ahol történetesen élünk. S ha szerencsés körülmények engedik: gazdagítani a többieket; magunknak is gazdagodva általuk. (Ezt egy marosvásárhelyi református pap így fogalmazta meg: elmentek a szászok. Szegényebbek, színtelenebbek lettünk.) A történelem során voltak befogadó országok, vannak ma is. De az elutasítás, az elnyomás, az el nem fogadás sokkal szélesebb skálájú, sőt fenyegető kezd lenni. Az, amit művel az újból ébredő nacionalizmus, amitől mi sem vagyunk mentesek. Hallhatjuk, olvashatjuk és láthatjuk. Gondoljunk a cigányfeliratra, a temetőgyalázásokra, a 301. parcella emlékművére festett Dá- vid-csillagra, a színes bőrűek verésére. „Ha befogadtok egyet a legkisebbek közül, engem fogadtok be” mondja az írás. Hova tartozunk mi? Mit csinálunk mi? Mit csinál ez az őrült világ? Gondoljunk Szerbiára, Rostockra, Azerbajdzsánra, Los Angelesre. Utóbbira és mindenikre vica et versa. Mi történik velünk? Ezekkel a kérdésekkel szembesülünk naponta. A változtatás lehetősége, felelősségünk és akaratunk érvényesítése azonban eddig soha nem tapasztalt mértékben atomizálódott. Ma csakugyan érthető kétséggel mondhatják milliók és milliók: ugyan mit tehet egy parányi részecske? Hogy tudok én beleszólni a történelem alakulásába? Pedig — bármennyire valószínűtlennek vagy akár naivnak tűnik is — ez a nagyhatalom. Az elemi részecskék mozgása tartja fenn, rendezi és határozza meg végső soron az anyagot, a kozmoszt is. Vagy pontosabban igazítva a mi emberi helyzetünkhöz a hasonlatot; „elemi részecske” mivoltunk éppen a tudatosságunk és személyiségünk révén többre hivatott annál, hogy mechanikusan áthárítsuk az emberiség gondjait, a Föld lepusztulását, állatok, emberek veszését. Miért nem tudunk eszmélni? A kis felelősségek összegeződése hatalmas és legyűrhetetlen erő. Erre gondolt Lohfink, amikor a kontraszt-társadalom lassú megszerveződésében látja a kivezetőt. Nem a központi szervezések, hanem egyének, kis csoportokon keresztül változtatják meg a világot; többre becsülve minden téren az etika követelményeit, az igazságot és a szeretetet. Ilyen egyszerű a kivezető út. Lásd, mint előbb: „Bezárkózás a nemzeti hagyományba”. 236. old.
