Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 1. szám - Kézdy Edit: Mint az állatok?
24 KÉZDY EDIT: MINT AZ ÁLLATOK? nek-e többször, nehéz egyértelmű választ adni. Lorenz az állati küzdelmek lovagias jellegét hangsúlyozta, hozzájuk képest az embert kegyetlen gyilkosnak látta és láttatta. A főemlős-kutatások szerint legközelebbi élő rokonaink, a csimpánzok és a gorillák békeszerető lények. Mai biológusok3 hajlanak arra, hogy a többi gerinceshez képest agressziós küszöbeink magasak. Az egyéni találkozások számához viszonyítva agresszív összeütközéseink száma kicsi. Ugyancsak külön megfontolást igényel a háborús agresszió. Ecce homo? Konrad Lorenz 1963-ban írt könyvének2 Ecce homo! című, humán etológiái fejezete óta nem írhatott etológus az emberi agresszióról anélkül, hogy állást foglalt volna Lorenz nézeteivel kapcsolatban. Ö először megállapítja, hogy az emberi fajnak természetes fegyverei gyakorlatilag nincsenek, ezért az ölés elleni gátlásai igen gyengék. Kiemeli, hogy az emberré válás, az eszközhasználat, a beszéd, a fogalmi gondolkodás kialakulása feltételezte és erősítette az egymással harcoló hordák létét, ezek rivalizálása a további fejlődés motorja volt. Egy-egy ősünknek a mai főemlős családok létszámánál nem több társával kellett szívélyes kapcsolatban maradnia, erre öröklött parancsa is lehetett, ezt nevezte Lorenz szociális ösztönnek. Mára azonban hatalmasra duzzadt azoknak az embereknek a száma, akikkel barátságos kapcsolatban kell lennünk. Ezt a nagyszámú kapcsolatot szerinte szociális ösztönünk nem fedezi, szabálykövetési hajlandóságunkra és morális felelősségünkre van szükségünk fenntartásukhoz. Eszerint a morál funkciója az egykori és a mai körülményeink közti különbségek kompenzálása. Felgyülemlő agressziónk kisütésére nincs lehetőségünk, ezért törnek ki időről időre a háborúk. Felhívja a figyelmet a háborús filmeken masírozó katonák és a családját védelmező hím csimpánz tartása, felszegett feje és arckifejezése közti hasonlóságra. Szelídebb lehetőségünk, hogy sportversenyeken vezessük le felesleges agresszív késztetéseinket. Puszta kézzel kevés ember tudna ölni, a gyilkosság technizálása lehetővé teszi, hogy az áldozat kegyelmet kérő-behódoló gesztusairól ne vegyünk tudomást. Az etológia azóta igazolta Lorenz állításait az ember csekélyebb mértékű ölési gátlásait illetően és osztják nézeteit az erős csoportok szerepéről az emberré válás hajnalán. Nem látszik bizonyíthatónak azonban, hogy a háború törvényszerűen felgyülemlő agresszív késztetéseink levezetése volna. Erősen vitatható a háborús agressziónak a személyes agresszióval való rokonítása is. A háborús agressziót ritkán kísérik a személyes konfliktusokra jellemző fiziológiai jegyek. A háborút hideg fejjel kitervelő politikusok módszeres előkészítő kampányokban keltik fel a leendő résztvevők személyes agresszióját. Csányi Vilmos7 szerint az etológia kompetenciája a háború kérdésében nem terjed tovább annál az állításnál, hogy a kultúra létrehozásának képessége magában rejti kollektív lerombolásának lehetőségét is. Az állati agresszió jellemzőin végigfutva sokszor magunkra ismerhetünk. Mennyit állíthat az etológia az emberi agresszióról? A kézenfekvő és igen vonzó párhuzamok állításán és az elvi érveken túl felmerül az egzakt bizonyítás igénye is. Evolúciós és kulturális örökségünk sűrű hálójában azonban reménytelennek tűnik a biológiai szemek kiválogatása. Ha ezt mégis megkísérlik, a következő módszerekhez szoktak folyamodni: 1. Más főemlősök magatartását vizsgálják.8 2. A kulturálisan feltehetően még kevéssé befolyásolt
