Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 3. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. A többi levél (Zsid, Jak, 1Pt, Jud, 2Pt)
VEÖREÖS IMRE: A ZSIDÓKHOZ ÍRT LEVÉL 59 nak, hanem annak a végét is jelenti. Krisztus az ószövetségi kultusztörvény betöltője és felülmúlója (7,11—12.18—19). Jézusnak, mint mennyei Főpapnak, szolgálatba lépése a halálával kezdődött. Halálakor lépett örök Főpapként a mennyei „szentélybe”, Isten jelenlétének helyére (E. Käsemann). Halála egyúttal megdicsőülése is. Jézus halálának és mennybemenetelének ez az azonossága az alapja annak, hogy a levél nem elmélkedik Krisztus feltámadásáról. Áldozati halála már Jézus mennyei főpapságának a része. Főpapságának folytatása az Isten „jobbján” a földön élő testvéreiért való közbenjárás. Azért ment be a mennyei szentélybe, „hogy most megjelenjen az Isten színe előtt értünk” (9,24). Emberré létele itt ér céljához. „Mindenben hasonlóvá kellett lennie a testvéreihez, hogy irgalmas és hű főpap legyen az Isten előtti szolgálatban, hogy engesztelési szerezzen a nép bűneiért. Mivel maga is kísértést szenvedett, segíteni tud azokon, akik kísértésbe esnek” (2,17—48). Mindez szívbe markoló, de mitikus leírás, hiszen a mennybe, a transzcendens létbe nem lehet betekinteni. Ám jelentése végtelenül sokatmondó: a bűnbocsánat Krisztus által végérvényes valóság, s a hívők, Krisztus földön küzdő testvérei mindig számíthatnak kegyelmes Uruk segítségére. 2. A keresztény gyülekezet, egyház az Isten vándorló népe. Az ígéret földje, Kánaán felé tartó Izrael a levélíró tipologikus írásmagyarázata szerint a keresztény egyház, gyülekezet előképe. Isten újszövetségi népe a meny- nyei cél felé halad a földön. De útközben sokan elveszhetnek, mint egykor Izrael megkeményedett szívű nemzedéke (3,7—19). Ezért az iraton végigvonul az intő, figyelmeztető szó: „Vigyázzatok, testvéreim, senkinek ne legyen kö- zületek hitetlen és gonosz szíve, hogy elszakadjon az élő Istentől” (3,12). Krisztus vissza jövetelének a közelsége is a kitartásra való buzdítást szolgálja a levélben. Három motívum húzódik át a biztató, óvó beszéden: az ígéret, a hit és az Isten igéje, beszéde. Istennek vannak már megvalósult ígéretei, és még beteljesületlenek. Ábrahám ténylegesen lakhatott a megígért földön és egy nép ősapjává lehetett (11,9; 6,13—15). Ám az Ószövetség hívő embereire mégis ez a megállapítás érvényes: „Hitben haltak meg ezek mind, anélkül, hogy beteljesültek volna rajtuk az ígéretek” (11,13). Jézussal beteljesült Istennek új szövetség kötésére vonatkozó ígérete (8,6). Isten mai népe pedig a végső, beteljesülésre váró ígéret reménységében él. Ez az ígéret képekben bomlik ki a szerző szeme előtt: a mennyei haza (11,14—16), az Istentől épített város (11,10; 13,14), a mennyei Jeruzsálem (11,22), az igazi „szombat”, Isten „nyugalmának” a helye (4,9). Az örökkévaló örökség ígérete és a beteljesülés közötti feszültséget fejezi ki a vándorlás fogalma. Isten vándorló népe a hit útján jár. Ezt mutatják a hit felsorakozó ószövetségi példái a 11. fejezetben. Bemutatásukat a szerző ismétlődően a „hit által” megjelöléssel vezeti be, s ezzel életük, cselekvésük rugójává a hitet teszi. Mózes „hit által” hagyta el Egyiptomot, nem félt a király haragjától, hanem kitartott, mint aki látja a láthatatlant (11,27). A hit túl azon, hogy Istennek megfelelő magatartás, objektív értelemben a remélt üdvösség valóságának a bizonyítéka (G. Bornkamm): „A hit a remélt dolgok valósága és a nem látott dolgok bizonyítéka” (11,1). A keresztény hitben jelen van az isteni valóság és a végső jövőnek, a mennynek a bizonyossága (H. Köster). így lesz a reménység a hit egyik cserefogalma. Hasonlóan cserefogalmak a hittel a bi- zodalom, a türelem, a kitartás, az állhatatosság. A levélben a hit átfogja az
