Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 3. szám - Kolosi Tamás: Szegények és elszegényedés
12 KOLOSI TAMÁS: SZEGÉNYEK ÉS ELSZEGÉNYEDÉS Míg 1988-ban a felnőtt népesség 9 százaléka élt a létminimum alatt, addig ez az arány két év alatt 15 százalékra növekedett. A változás drámai jellegű, s összhangban van azzal a korábbi adatunkkal, hogy a népesség felének romlott a jövedelmi helyzete és a romlás különösen az alsó középosztály esetében volt jelentős. Tehát bekövetkezett az, hogy azoknak egy része, akik eddig kevéssel a létminimum felett éltek, most a létminimum alá kerültek. Ugyanakkor láttuk azt, hogy a legszegényebbeknek az átlagtól való leszakadása nem növekedett. Tehát az állami szociálpolitika meg tudta akadályozni a legszegényebbek leszakadását, de nem volt képes a gazdasági válságból adódó terheket az alsó középosztálynál ellensúlyozni, és így ma lényegesen többen élnek a létminimum alatt, mint két évvel ezelőtt. (Ehhez kevéssel az is hozzájárult, hogy a létminimum értékek is jobban növekedtek, mint az átlagos inflációs ráta.) Ugyanakkor továbbra sem tűnnek megalapozottnak, s semmiféle adattal sem alátámaszthatók azok a sajtóban sokszor megjelenő nézetek, amelyek 30—40 százalékos létminimum alatti népességről beszélnek. Az aránynövekedésen túl azonban különösen figyelemre méltó az, hogy mindössze a felnőtt népesség 4 százaléka az, amelyik mindkét időpontban a létminimum alatt volt s nyolcvan százalék egyik időpontban sem került ilyen helyzetbe. A létminimum alatti népesség tehát gyorsan változik, csak egy kis népességcsoport az, amelyik tartósan ilyen periférikus helyzetben marad, s viszonylag jelentős azok száma, akik valamilyen kedvezőtlen esemény hatására kerülnek a veszélyeztetett zónából a létminimum alá, viszont viszonylag hamar ki tudnak kecmeregni innen. Mindezek alapján tehát azt mondhatjuk, hogy a lakosság mintegy 15 százalékát kell ma egyértelműen szegénynek tekintenünk, viszont a népesség felénél az utóbbi években objektíve romló jövedelmi helyzet, s további közel húsz százaléknál romlásként megélt stagnálás figyelhető meg. Tehát az elszegényedés folyamata lényegesen szélesebb kört érint, mint a kimondott szegénység. Tegyük még mindehhez hozzá, hogy az itt idézett vizsgálat óta eltelt egy esztendő feltehetőleg tovább növelte az elszegényedést. A reáljövedelmek enyhe csökkenése és kiváltképp a felgyorsult növekedésű munkanélküliség erre enged következtetni. (Míg 1991 májusában 4, addig jelenleg közel 10 százalék a munkanélküliek aránya.) Ilyen körülmények között az állami és az egyre nagyobb súlyú önkormányzati, egyházi és egyéb szervezett szociálpolitika nem tehet egyebet, mint megpróbál a legszegényebbekre koncentrálni, s megkísérli megakadályozni, hogy a jelenleg létminimum alatt élő mintegy 15 százalék életkörülményei teljesen ellehetetlenüljenek, véglegesen leszakadjanak. Ennek viszont az a következménye, hogy az alsó középrétegek egyre nagyobb arányban kell viseljék a rendszerváltás és a gazdasági válság együttes terheit, egyre nagyobb lesz azok köre, akik még nem szegények, de folyamatosan elszegényednek. Ezt a folyamatot semmiféle „igazságosabb elosztással”, semmiféle kormányzati újraelosztó beavatkozással nem lehet megállítani. Bármennyire is cinikusan hangozzék, tudomásul kell venni, hogy az olyan hangzatos jelszavaknak, mint hogy nem engedjük, hogy a munkavállalók viseljék a rendszerváltás terheit, semmiféle reális alapjuk nincsen. Ha egy működő gazdaságot akarunk, akkor a vállalkozók terheit nem lehet növelni, a tőkefelhalmozás folyamatát segíteni és nem akadályozni kell. A piacgazdaság feltétel- rendszerében a piacképes teljesítményt nyújtók — s ideértem azokat a szel