Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 3. szám - Reuss András: A szegénység a teológiában
REUSS ANDRÁS: A SZEGÉNYSÉG A TEOLÓGIÁBAN 5 lanul küzdeni kell az árral, s lehet is. Ne sajnálják olvasóink a szellemi fáradságot, melyet a cikkek némely része a szákkifejezések miatt okoz. A lényeget ezeken a tudományosan fogalmazott helyeken is meg lehet ragadni. Na és — kérdezhetné valaki —■, miért fontos ez, amikor nekem nincs kezemben politikai hatalom, s még csavar sem vagyok a társadalmi-gazdasági átalakulás országos gépezetében? Két okból — felelem az illetőnek. Átfogóan látva a szegénység problematikáját, nyugodtabban tudjuk elhordozni azt a terhet, sőt félelmeket, amelyek a mi családunkat érintik ebből a folyamatból. Saját közérzetünk is javul általa. Ügy nézzük a gazdasági szerkezetváltás bennünket sújtó tüneteit, mint egy elkerülhetetlen hátrányt a jobb jövő épülésében. Másrészt tudatosan vállalhatjuk az alkalmazkodási kényszert, amelyet az egyik tanulmány kifejt, s ez nekünk is, a köznek is hasznos. Az egyház közvetlen segítséget a gyülekezeteken át tud nyújtani a szegényeknek. Nélkülözhetetlennek tartom, hogy lelkészek és presbiterek gyakorlatilag vegyék számba, mit tehetnek gyülekezetük látóhatárába eső szegényekért rendszeres, szervezett segítségként. Ebbe a segélyezésen kívül a tanácsadást is beleértem. Minden evangélikus gyülekezetnek amolyan családsegítő központnak is kell lennie. Jézusi parancs azokon segíteni, akikkel találkozunk az „úton”. Az irgalmas samaritánus nem ment el közönyösen a sebesült mellett, aki éppen az ő országútján feküdt. V. I. Vitán felül áll, hogy a szegénység kérdése végigkíséri a kereszténység történetét és egész teológiai gondolkodását is. Még az az állítás is megkockáztatható, hogy a kereszténység sokkal intenzívebben foglalkozott a szegények dolgával olyan korokban, amikor a szociális kérdés különösen is égető problémává lett: ilyenkor mindig megsokasodott a szegénységgel foglalkozó írások száma, mintegy tükrözve a gyakorlati erőfeszítéseket. Ennek ellenére elmondható, hogy a szegénység kérdésével a szervezett egyház és a kereszténység nem birkózott meg. Nem tudott ugyanis megszabadulni attól a benyomástól, hogy nem mutat igazán példát, hogy bizonyságtétele negatív és hitelt vesztett, amint többek között Gustavo Gutiérrez1 megfogalmazza, és hogy a problémát sem gyakorlatában, sem elvileg megoldani nem volt képes. Ennek ellenére hallatlanul lebilincselő tanulmány a problémával való tusakodást végigkövetni. Az anyagi javak igenlése alapvetően jellemzi az ószövetségi gondolkodást. Meglétüket Isten áldásának tekintik (Zsolt 1,3; 112,1,3; Jer 17,8), s az isteni ígéretek jórészt a bőség és jólét (5Móz 28, 1—14; Jób 42,7—16), a fenyegetések a nyomor és nélkülözés képeit használják (5Móz 28, 15—68). A mannával Isten úgy gondoskodik naponként a pusztában a népről, hogy az egyik embernek ne legyen több, mint a másiknak (2Móz 16), s hasonlóképpen már az igen korai törvények is védik a szegények jogait. Több rendelkezés (pl. szombatév) célja, hogy ismételten visszaállítsa az eredeti tulajdonviszonyokat, ezzel megőrizve minden izráeli család létét és egyenlő esélyét. A próféták, mint például Ámósz vagy Ézsaiás a királyság korának gazdasági megelevenedése és szociális polarizációja idején Isten nevében szólnak az igazságtalanságok ellen, az ősi törvények védelmében, szinte egyetlen későbbi forradalmi retorika által felül nem múlt élességgel. A gazdagság itt semmiképpen sem áldás, hanem bűn, melyért büntetés jár. Ezékiel „utópiája” (48. fejezet) azt vázolja fel, hogy majd egyszer újra, az új országban, mindenkinek meglesz a maga jussa, mely kinek-kinek egyenlőséget és megélhetést biztosít. Sem a ba-
