Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 2. szám - Boda László: A latin eposz inkulturálása. Vergilius és Dante
50 BOD A LÁSZLÓ: A LATIN EPOSZ INKULTURÁLÁSA tapéldája, aki elsősorban Dante közvetítésével válik az epika vonulatának olyan hegycsúcsává, melyet mindig érdemes megközelíteni és megcsodálni. Vergilius és Dante? Valójában többről van szó, mint a két irodalmi hegycsúcsról, melyék közül Dante a magasabb és a hatalmasabb. Belekapcsolódik a vonulatba a közös ős, Homérosz, és az utódok felé tekintve belekapcsolódnak kisebb dombok is, mint a névtelen francia költő lovagi eposza a XII. szóból, Vergilius Aeneisének átköltésével.3 Dante hatalmas műve éppúgy nem nélkülözi a közvetlen elődöket, mint a Faust Goethe-feldolgozásá- ban, költészete olümposzi magaslatán. Vergilius, mint tudjuk, Augustus császár udvari költője, a Pax Romana megéneklője, Maecenas kiváltságos pártfogolt ja, akit mai szóval: a nemzeti parkok mintájára, elsősorban az akkori költők nagy pártfogója nyilvánított „védetté”, és biztosítatta számára a zavartalan életformát, hogy csak a költészetnek éljen. Ennek viszontszolgáltatása volt, hogy az ünnepelt költő megírja nagy eposzát — Homérosz mintájára — a polgárháború után békét teremtő és a művészeteknek méltó otthont adó Augustus császár, s vele a római imperium megdicsőítésére/' Megrendelésre általában nem szoktak remekművek születni, kivéve akkor, ha az alkotó olyan képességékkel rendelkezik, mint Vergilius, és akkor, ha a külső elvárás a belső élménnyel találkozik. Ez a szerencsés konstelláció pedig adva volt, amikor a költő megírta nagy epikai művét, az Aeneist. A trójai hős, Aeneas alakja feltehetően úgy élt az akkori irodalmi köztudatban, hogy Priamosz fia elhagyva a lángoló Tróját, kalandos tengeri úton éljutott a Latiumba, Itália közepére, a Római Birodalom ősi anyaföldjére. Harcokban hódította meg ezt a földet, és így lett Caesarnak, meg unokaöccsének, Augustus császárnak őse. „Harcokat énekelek s egy hőst, akit Itáliába, Trója vidékéről lávín partig, legelőször űzött végzete; sok földet, tengert bebolyongott” ... (I. 1—3.). Ezzel kezdődik a nemzeti, sőt birodalmi eposz, amelynek inkulturációs jellemzői a következők: — Tudatosan használja a Homéroszra való utalásokat (a versenyjátékok, a Vulcanustól kapott pajzs, az alvilági alászállás stb.).5 — Állandó mozgásban lévő főhőse és egymást követő csatározásai ellenére sem közélítheti meg az Odüsszeját, s benne Odüsszeusz kalandos utazását. Ütja tehát nem igazi nagy kaland (karthágói kikötését kivéve). — S bár „összeköti a legnagyobb görög múltat a legnagyobb itáliai jelennel” — Aeneas által —, mégsem főhőse marad meg emlékezetünkben, hanem mellékesnek tetsző epizódok: például Didó királynő tragikus szerelme, mely az ifjú Aurelius Augustinusra (a későbbi Szent Ágostonra) olyan hatással van, hogy maga is megsiratja a szerencsétlen sorsú királynőt. Legfőképpen azonban az alvilági túra, amely az Isteni színjáték legfőbb ihletője, s amely a zenében Beethoven eliziumi énekében is visszhangra talál, a IX. szimfóniában. Milyen tehát ez a ma is izgalmas olvasmány, a vergiliusi alvilág, s benne az Elizium, a költő-megálmodta mennyország? Az indítás és a „kötelező” utalás homéroszi. Ott is megtalálható a holtak országába való leszállás. Ám a strukturalizmus mérőeszközét használva — szigorú tudományos tárgyila
