Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 2. szám - Jelenits István: Pilinszky János evangéliumi esztétikája II.
JELENÍTS ISTVÁN: PILINSZKY JÁNOS EVANGÉLIUMI... 35 járja a világot, és csakugyan azt látja, hogy ez a teremtés tulajdonképpen tényleg elég szűkös neki. Mert ő nemcsak a világnak a polgára, a földnek a polgára, nem csak az univerzumé. Filozófiát a költő nem mond, de mi mondhatunk, hogy nekünk csak az Isten elég. A teremtés bármilyen széles, ólnál is szűkösebb. Nem egy ideológia, sajnos én most hirtelen ideológiát csináltam belőle. Ez egy tapasztalat, és egy tapasztalatnak a hitével fogalmazódik meg ebben a versben: a teremtés bármilyen széles, ólnál is szűkösebb. És akkor jönnek ezek a pergő mozdulatok, amelyekkel az ólnál is szűkösebb világban tájékozódunk, keressük a helyünket: „Innét odáig. Kő, fa, ház. Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem”. Most fordul a vers: És mégis olykor belép valaki és ami van, hirtelen kitárul. Ezt mennyire bátran és mindenféle elhitető eszköz nélkül, egyszerűen elmondja. Abban bízva, hogy ezt mindannyian megtapasztaltuk, és amikor ezt kimondja, elhisszük neki azért, mert ez a tapasztalat közös tapasztalatunk. És most jön egy bonyolult mondat, a költő nem ott lesz indulatossá, ahol lázadnia kellene a teremtés, az ólnál is szűkösebb világ kicsisége ellen, hanem most az örömben mond egy olyan mondatot, amelyikben szinte elfullad a szava. Egy hallatlanul bonyolult mondatot. Elég egy arc látványa, egy jelenlét, s a tapéták vérezni kezdenek. Elég, igen, egy kéz elég, amint megkeveri a kávét, vagy ahogy „visszavonul a bemutatkozásból”, Elég, hogy feledjük a helyet, a levegőtlen ablaksort, igen, hogy visszatérve éjszaka szobánkba, elfogadjuk az elfogadhatatlant. És miért mondtam azt, hogy visszautal? Nem ez történt a Ravensbrücki passió ban? Az a költő, aki 1971-ben ezt az Elég című verset megírta, már tudja, hogy nem kell ahhoz Ravensbrückbe menni, hogy egy arc látványára a tapéták vérezni kezdjenek, hanem ezt az arcot lehet látni az Operaház mellett is, vagy nem tudom hol, a Hermann Imre utcában. Akárhol egy-egy arc a Krisztus passióját felidézheti előttünk egy óvatlan pillanatban. Nem sokáig fogja felidézni, de akkor, amikor a polgári biztonságnak a maszkjai mögül a valóságos szenvedések, vagy a valóságos kételyek, vagy a valóságos riadalmak, aggodalmak előóvakodnak, akkor igenis a tapéták vérezni kezdenek. És elég, igen egy kéz elég, amint megkeveri a kávét vagy ahogy visz- szavonul a bemutatkozásból, elég, hogy elfeledjük a helyet, a levegőtlen ablaksort, igen, hogy visszatérve éjszaka szobánkba elfogadjuk az elfogadhatatlant. Marad elfogadhatatlan, de mégis elfogadjuk az elfogadhatatlant. Mert valamit megláttunk, azt láttuk meg, amit a költő a történelemnek egy kegyelmi pillanatában meglátott a ravensbrücki fogolyban, és amit mi is megláthatunk az életünknek a kegyelmi pillanataiban, mert nem kell ahhoz haláltábor, hogy az életünk a Krisztus passiójának a jegyeit hordozza. És ak
