Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 2. szám - Donáth László: "Zsidó maradok"
DONÁTH LÁSZLÓ: „ZSIDÓ MARADTAM' 27 tárgyakról; ő emlékezik, megél, remél és retteg.” Az absztrakt, tisztán időtlen gondolkodói módszer helyébe a dialógus kerül. „A beszéd az idő kötésében él, az idő táplálja; nem képes, és nem akarja táptalaját elhagyni; nem tudja előre, hová fog kilyukadni; a másiktól kéri a végszókat. Egyáltalán, a másik életéből él.” Az absztrakt gondolkodó a másiktól függetlenül, eleve tudja, mit akar mondani. A „beszédgondolkodó” ezzel szemben előre semmivel sem számolhat, alkalmassá kell válnia a várakozásra, mivel a másik szavától függ; időre van szüksége. Rosenzweig minden műve a magával folytatott beszédes kapcsolatról tanúskodik, az életfogytiglani feladatról, hogy énjével szemben önkritikus maradjon, és a másik számára valóban párbeszédre képes emberré váljék. Rosenzweig és Buber neve közös bibliafordításuk révén kapcsolódott össze szétválaszthatatlanul. 1929-ben L. Schneider, berlini könyvkiadó Búbért kérte föl a héber Biblia újrafordítására. Rosenzweig az általa alapított frankfurti Freies Jüdisches Lehrhausban hébert tanított. Szándéka szerint: „Nulla dies sine linea hebraica —- ez itt az egyetlen és teljes törvény, minden mást meg kell találni”. Fordítóként is ismert volt már, mint a középkori Jehuda Halevi himnuszainak átültetője. Mégis, mikor Buber felkéri a közös munkára, azt szkeptikusan elhárítani igyekszik, mondván, a Biblia fölbonthatatlanul összeszövődött azzal a német szellemmel és nyelviséggel, amelyet Luther műve teremtett meg. „Éppen német zsidóként tartom az új, hivatalos bibliafordítást nem csupán lehetetlennek, hanem még inkább tilalmasnak, és csak a zsidó, revideált Luther-Bibliát megengedhetőnek és megvalósíthatónak.” Az írás és Luther című tanulmányában (1926) nézetét így indokolja: „Ma még az új bibliafordítás útját hármas akadály torlaszolja el: a könyv egyházbiztosító, az írott nyelvet megalapozó és a világszellemet közvetítő volta. E hármas akadályt elhányni sem nem lehet, sem nem szabad. De átugrani lehet is, szabad is, kell is.” Luther Bibliája a reformáció látható egyházának szimbólumává és az „írástól” ihletett német nyelvnek az alapjává lett. Az a könyv volt, melyben a nyugati keresztény világszellem meglelte érvényes kifejezését. A Luther-Biblia nem csak történelem volt, de történelmet csinált. Érthetően ódzkodott Rosenzweig a vállalkozástól. És mégis egészen halála napjáig dolgozott ezen a fordításon, ami azt bizonyítja, „megnyerte azt a reménységre törő bátorságot, amely nem a fölismert lehetetlent, hanem a feladott szükségszerűt követeli önmagától”. Buber és Rosenzweig nem elégedett meg azzal, hogy csupán a szöveg értelmét adják tovább, többet akartak: a beszéd szellemét „saját nyelvi testi alakjában" megtapasztalni, megragadni és közvetíteni. „Nem a szépségről van szó, hanem a hűségről” — írja Rosenzweig. Sem a tudományosság, sem a közérthetőség nem volt elsődleges céljuk. Az írás eredeti szóbeliségét érvényesítették. Az ő BiHliájuk igazi „Hörebuch”, amelyben a hang és a tartalom akusztikus érzékiségében éppenúgy jelenvaló, mint fölcserélhetetlen gondolatiságában. A kinyilatkoztatás eleven szavát kiszabadították az „írásbeliség” börtönéből. „Az írás méreg, a szent is az. Csak ha újra visszafordítottuk a szóbeliségbe, akkor veszi be a gyomrom." Vajon Rosenzweig gondolt-e arra, hogy ennél „lutheránusabb” hermeneutikai elvet keresve sem találhatott volna? Nem tudom. Mindenesetre, mikor az első vázlat lMóz 1-ről nyomdakész volt, ezt írta Bubernek: „Ez bámulatosan német; Luther e mellett szinte jiddis!”
