Diakonia - Evangélikus Szemle, 1992
1992 / 2. szám - Fried István: Lelkészek vitája a szlovák irodalmi nyelvről 1846-ban
FRIED ISTVÁN: LELKÉSZEK VITÁJA . . . 23 cikkében (a lap 38. számában jelent meg az írás). Nem avval kívánt értekezésében foglalkozni, „mit nyer vagy veszt a’ tót irodalom”, hanem csupán ezzel: „mit nyer vagy veszt evangéliumi egyházunk a’ tót újítás által”. Ebből a szempontból már a lapra tartozik a vita, de — látni fogjuk — nem marad meg kizárólag ezen a területen, hanem érintkezik mindazokkal a pontokkal, amelyeket Kollárék is vitattak. Geduly Bogyoszló azzal érvelt, hogy „három század óta e’ nyelven [ti. a biblikus cseh nyelven — F. I.] hirdetjük az Isten igéjét, adjuk a’ nép kezébe a’ bibliát és minden vallásos könyvet”. S a nép érti azt, amit a szószékről mondanak neki. Hiszen ha nem értené, „régen el kelle vala hervadnia tót protestantizmusunknak”. Kisded korától e nyelven oktatják, „tanulja a kátét, bibliai históriát, ’s minden iskolai tanulmányt; e’ nyelvben tanul imádkozni és énekelni”, sőt: „az e' nyelven írott biblia népünknek vallásos életével összeforrott”. De nemcsak passzíve érti a biblikus cseh nyelvet a szlovákság, hanem használja is, „ezt teszi némelly házi ünnepélyek alkalmával, pl. menyegzői és halotti gyülekezéseknél, mikoron szokásban van némelly kiválasztott tisztviselők, násznagyok, vőfények s a’ t. által több ízben beszédeket, verseket elmondatni, mellyek sok helyütt a' népnél közkézen forognak, és a’ leendő hivatalnokok által maga idejében készítetnek ’s betanultatnak.” A populáris kultúrát, tehát művelődéstörténeti tényezőt is bevonta érvei közé a lelkész, hogy aztán nyelvészeti-esztétikai megfontolásoknak adjon hangot. Szerinte ugyanis a „pórnép” csak „alsóbb fokán áll a' nyelvismeretnek”, s akár a németek vagy a magyarok, nyilván jobban tudja a maga nyelvjárását, mint az irodalmi nyelvet. De azért sem a bécsi dialektust, sem a palócot senki nem akarja „irodalmi nyelvre emelni”. S ha a német és a magyar lelkészek „tiszta irodalmi nyelven” szónokolnak és írnak a „nép számára”, „valljon mi joggal lehet követelni a’ tót papoktól, hogy ők szálljanak egyedül alá a’ pór szokott modorához, és a’ fuvaro- rok, gyolcsosok ’s olajáruló turócziaktól tót nyelvészetet tanuljanak”? A továbbiakban a szerző még nyelvjárásokon belül is különbségeket tesz a „pórias liptói” és a „tiszta és szép nyitrai” között. A „népnevelésit véli lényegesnek, fel kell emelni a népet, nem lehajolni hozzá, és akkor a biblikus cseh nyelv teljes megértése előtt sem lehet akadály. Ezeknek a nyelvi-esztétikai szempontoknak érvényesítése tovább erősíti a klasszicizmusban keletkezett nézetet a stílusnemek eltérő funkcióiról, és ezt párosítja a felvilágosodásnak a nevelés optimális hatásába vetett hitével. így arisztokratizmust sem vethetünk a Stúr-iskola ellenzőinek szemére, pusztán a hatás és a befogadás irányítása körül kialakult vitapontok markáns megfogalmazásáról van szó. Viszonylag részletesen fejtegette Geduly Bogyoszló a „pánszlávizmus” kérdését. Ennek nemzet(iség)politikai oldalával nem kívánt foglalkozni, mint ahogy azzal a magyar nézettel sem, miszerint a „stúrizmus” diadala gyengíti a szlovákságot. Szerinte a szlovák papok nem pánszlávok; ha voltak is ideszámítható lelkészek, azok csak töredékei az összességnek. „Mi sem akarunk cseh, morva, orosz, vagy bár mi más szlávfajú nyelvet behozni egyházunkba, hanem csak feltartani tovább azon műveltebb irodalmi bibliai tót nyelvet, mellyel három évszázad óta él evangy. egyházunk.” Ez nem cseh, hanem „valódi régi magyarországi tót irodalmi nyelv”. Kiváltképp ez utóbbi megállapítás tetszik lényegesnek, ugyanis ennek megtartása a biztosíték arra nézve, hogy ,,a' csinos és művelt bibliai nyelv” helyébe nem kerül a „liptói tátraalatti nyelvsöpredék”, pusztán azért, hogy a szlovák lelkészek ne tartassanak pánszlávoknak. A nyelvvita érzelmi indokokat is a felszínre hozott.
