Diakonia - Evangélikus Szemle, 1991
1991 / 2. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. János evangéliuma
78 VEÖREÖS IMRE: JÁNOS EVANGÉLIUMA nak és a halott testvérét, Lázárt sirató Mártának a párbeszéde, ahol az idői eszkatológiát a jézusi szó az időtlen transzcendenciába interpretálja, értelmezi át (Dóka Zoltán): „Jézus ezt mondta neki: Feltámad a testvéred! Márta így válaszolt: Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon. Jézus ekkor ezt mondta neki: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz én- bennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt? Márta így felelt: Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a világba” (11,23—27). János evangéliumában is előfordul a hagyományos tanítás az utolsó napról, a holtak feltámadásáról, az eljövendő ítéletről (5,28—29), de ez nem változtat a sajátos jánosi hangsúlyon, mely végigvonul evangéliumán: a végső jövő már a jelenbe vetül. Krisztus szavának elfogadásában vagy elutasításában most eldől az üdv, végbemegy az ítélet. Az örök élet már a jelené. Az „örök” jelző nem egyszerűen a múlandóság ellentétét jelenti, hanem a minőségileg más, az igazi isteni életet fejezi ki. A sajátos jánosi üzenet nem számol a halál valóságával? De igen! A biológiai halál azonban nem vethet véget a tulajdonképpeni életnek, mert a hívő közössége a megdicsőült, jelenlévő Jézus Krisztussal folytatódik és kiteljesedik túl téren és időn Isten világában: „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák az én dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem már a világ kezdete előtt” (17,24). A „dicsőség” szó az isteni lét kifejezője. Az üdvösség jövőjének egyetlen képe van János evangéliumában: a mennyei otthon Istennél. „Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra?” (14,2). Az örökkévalóságról, a mennyről nem lehet fogalmunk. Az Isten otthona is csak hasonlat, de talán a legtöbbet mondó. 5. János számára a világ az Isten teremtése. Az örökkévaló Igéről mondja a prológus: „a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt. Saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt. Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek” (1,10—12). Itt az „övéi” minden emberre vonatkozik, mert azok az ő teremtményei. De már itt jelentkezik, ami az evangélium további lapjain végig érvényesül: a világ sajátos értelemben a hitetlen embereket jelenti („de a világ nem ismerte meg őt”, 10. v.). A világ elutasította Jézust és gyűlöli tanítványait, mert a tanítványok nem „e világból valók” (15,18—19). Itt már az „e világ” az istenellenes lét megjelölése, amint ugyanezt fejezi ki a „sötétség”, a „hazugság”, a „halál” is. Az embert az eredete határozza meg: „Aki az Istentől van, hallja az Isten beszédeit” (8,47); „ti e világból származtok ... Ezért mondtam nektek, hogy meghaltok bűneitekben” (8,23—24). János evangéliuma horizontján itt feltűnik a kettős predestináció gondolata: örök sorsunk előre meghatározott. De mégsem! Mert a jánosi ellentétpárok: sötétség és világosság, igazság és hazugság, élet és halál, fent és lent —, nem metafizikai ellentétek, mint a gnoszticizmus elnevezésű, korabeli vallási irányzatban, hanem Jézus kinyilatkoztatása által megnyíló döntési kettősség. A jánosi fogalomvilág nyelvén: a hitben „új múltat nyerünk” (H. Conzelmann). Jézus hitre hívása mindenkihez szól. Mit jelent hát a következő szava: „Senki sem jöhet énhoz- zám, ha nem vonzza őt az Atya, aki elküldött engem” (6,44)? Ez az értelme: az Atya „vonzása” a hitbeli döntésben magában megy végbe. A hívő nem bizakodhatik el: hite Isten műve őbenne (R. Bultmann).
