Diakonia - Evangélikus Szemle, 1991
1991 / 1. szám - Szépfalusi Istvánnal beszélget Albert Zsuzsa
28 SZÉPFALUSI ISTVÁNNAL BESZÉLGET ALBERT ZSUZSA táborban és az osztrák belügyminisztérium menekült szálláshelyeinek lettem a protestáns lelkésze, a későbbiekben aztán nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül. így vállaltam fel azután a 80-as évek végén a kijövő romániai magyar menekültek gondját és a magyarországi magyar menekültek gondját. Az a különös öröm ért, hogy sikerült a legnehezebb időben a magyarországi magyarokat a 80-as évek végén Ausztriában letelepíteni, és néhány nappal ezelőtt az osztrák szociális és munkaügyi miniszter külön köszönetét mondott azért, hogy az idegen- és külföldellenes Ausztriában ezt a munkát felvállaltam. Most, az utóbbi napokban, ezek az 1988. május 9. előtt jött magyarok munkavállaló igazolást kapnak. Két esztendőre érvényes ez, nincsenek már kötve a munkaadójukhoz, nincsenek kiszolgáltatva nekik, és ezt az újfajta igazolást, erre eddig nem volt példa az osztrák szociális minisztérium intézkedései sorában, a minisztériumban „causa-Szépfalusi”-nak, rólam nevezték el. Ezért a miniszter különös elismerő levéllel keresett föl. Nagyon örültem ennek, ez a váratlan elismerés, megvallom, jólesett. — Hogy mi mindent dolgozott, azt én három könyvéből is megismerhettem. A „Látjátok, halljátok egymást” — ez a lelkész munkájának egy hallatlan érdekes szociografikus jeldolgozása, a „Pótszigorlat”, ez voltaképpen egy napló és önéletrajz, és a harmadik, amelyik három újabb kötetben jelent meg, én két kötetét láttam, Ordass Lajos önéletrajzi és válogatott írásai, amelyet válogatott és sajtó alá rendezett. — A „Lássátok, halljátok egymást” az ausztriai magyarság első teljes szociográfiai felmérése. Ez bizonyos fajta ausztriai magyar identitástudathoz vezetett, talán inkább így kéne mondani, remélni szeretném egy ausztriai magyar indentitástudat kialakításához. Ez a könyv 1980-ban jelent meg az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadásában. A másik könyvem a „Pótszigorlat”, ez tulajdonképpen egy 1955-ös, Vérteskerthelyen, a kolho- zosítás idején íródott napló, amely a hatalom és a nép közé szorult, kettős szorításban élő fiatal, teológiát éppen végzett, teológus, illetve segédlelkész belső vívódása. Ez a könyv befejezésképpen tartalmazza az Ausztriába való érkezésemet 1955-ben. Csoóri Sándor tanácsára nem a kiutazással kezdtem ezt a könyvet, hanem megírtam, hogy 1983-ban, én akkor persona non grata voltam Magyarországon, 72 órára hogyan kaptam beutazási vízumot, hogy Illyés Gyula temetésére Molnár Józseffel együtt bejöhessek, 28 esztendő után először az országba. Ordass Lajossal, konfirmáló lelkészemmel, a 60-as évek végén kezdtem foglalkozni, gyűjtöttem az anyagot, ebből az anyaggyűjtésből három kötet született meg, 1981-ben jelent meg a Válogatott írások, majd 1985-ben és 1987-ben az Önéletrajzi írások első és második kötete. — Említette a Bornemisza Péter Társaságot. Mikor és hogyan alakult, és talán ennek a történetéről fogunk most beszélni ezek után. — A Bornemisza Péter Társaság teljesen véletlenül alakult és véletlenül kezdett irodalmi esteket rendezni. A skandináv államok menekültszolgálatai 1956 őszén — akkor nagy segítőkészség zúdult végig Európán, mindenki a magyarokon akart segíteni — egy házat vettek. Ezt a mendkültházat rendelkezésünkre bocsátották, ebben tartottuk az istentiszteleteinket, hetven ember lakott ott. Majdnem Bécs központjában, az egyik legkedveltebb otthon volt ez, megértő finnek, norvégek és svédek gondozták ezt a házat, és azt mondták, hogy itt főznek a legjobban, mert a konyhát teljes egészében átadták a menekülteknek. Amikor aztán 1959-ben az 56-os menekültek kivándorolni akaró rétege elhagyta Ausztriát, és az integrálódottak lakás
