Diakonia - Evangélikus Szemle, 1991
1991 / 1. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 91 ra — két mondatot kiragadni belőle s kitűnik: erről van szó. A 66. lapon erre a megállapításra jut: „Az ember humanitása abban áll, hogy rendeltetésszerűen összetartozik a másik emberrel.” De már a 20. lapon is ezt olvashatjuk: „Az emberséget semmi körülmények között nem szabad absztrahál- tan embertársnélküli emberségben keresni.” Ezekkel a gondolatokkal sokféle összefüggésben és számtalan variációban lépten nyomon találkozunk a kis könyv olvasása közben. A humanitás meghatározásánál ide érkezik Barth. A kérdés az, hogy miért érkezik ide és honnan érkezik ide. Válasza félreérthetetlen. Azért érkezik ide, mert a krisztológiából indul ki eszmél- kedése, vagyis a Biblia bizonyságtevéséből, amely szerint Isten Jézus Krisztusban emberré lett. Jézus Krisztusban pedig egymástól megkülönböztethetően, de egymástól elválaszthatatlanul, egyszerre találkozunk a valóságos Istennel és a valóságos emberrel. A valóságos embert — a magunk erejéből — éppoly kevéssé ismerhetjük meg, mint a valóságos Istent. Vannak ugyan elképzeléseink, de ezek nagyon ellentmondásosak, mert csak bizonyos jelenségek megfigyelése alapján általánosítanak. Ezekre a jelenségekre támaszkodva éppígy mondhatom a görögökkel: „Nincs csodálatosabb az embernél” (Sophokles: Antigone), mint ahogy a beletörődőn vagy cinikusan a latin közmondással: „homo homini lupus — ember embernek farkasa”. A valóságos emberrel, az igazi humanitással egyedül Jézusban találkozunk. Ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy ő az eszményi ember, aki annyira szép, hogy talán nem is igaz, akihez megpróbálhatunk hasonlítani, de akinek szintjére képtelenek vagyunk felemelkedni. Jézus embersége más, a mienkétől eltérő. Ki mondhatja el magáról, hogy engedelmességével kiengesztelheti Istent? Ki mondhatja el magáról, hogy felebaráti szeretetével megválthatja a másik embert, népét, netán az egész emberiséget? Ki mondhatja el magáról, amit Mária gyermeke elmondhatott: „Én és az Atya egy vagyunk”? Mindnyájan szembefordultunk a teremtésben kapott rendeltetésünkkel. Isten ítélete alá kerültünk, egymással konfliktusban élünk. Jézus, ez az egészen más ember, mégis testvérünk, „Mitmensch”, ember velünk együtt, ember értünk. Az ember bűnével szégyent hozott magára, veszélybe sodródott. „Tény azonban, hogy az embernek Jézusban megváltója és megmentője van, s ez bizonyság arról, hogy nem szűnt meg ember, Jézus mellé rendelt lény lenni” (18). A bűn elembertelenít, de nem szünteti meg emberlétünknek azt az alapformáját, amelyet mintegy belénk programozott Isten; nem szünteti meg azt a rendeltetésünket, hogy csak egymással és egymásért lehetünk emberek. Barth könyvecskéjének gondolatmenetét csak fokozott figyelem segítségével lehet eleinte követni. A 20. laptól kezdve egyszer csak magával sodor. Azzal az általánosan elterjedt humanitáskoncepcióval foglalkozik, amelynek ez a kiindulópontja: „én vagyok”. Nem függök senkitől, nem tartozók senkihez. Magamért vagyok. Mindenkitől függetlenül önmagámban kell megkeresnem és megtalálnom, hogy mit jelent embernek lenni, mi az emberies, mi a humanitás. Nietzsche példáját tárja elénk. Noha szöges ellentétben áll vele, mégis becsüli, mert az absztrakt, az embertárs nélküli emberség koncepcióját könyörtelen következetességgel gondolta végig, amikor eljutott az „Übermensch” fogalmáig. „Ecce homo”-jában a kereszténységről nem Goethéhez hasonló udvarias lekicsinyléssel nyilatkozott. Goethe és általában a felvilágosult, modernista filozófusok (és teológusok is!) „én vagyok”-ra alapozott emberképéből kiindulva a kereszténységet embertelennek, ártalmasnak tartotta. Mint az evangéliumok megszállottjai dühödten szállt szembe Krisztussal, és magát An-
