Diakonia - Evangélikus Szemle, 1991
1991 / 1. szám - Bozóky Éva: In memoriam
BOZÓKY ÉVA: IN MEMÓRIÁM 57 diakonissza teljesített bel-, illetve külföldi szolgálatot. Főkötőjüket hitük és tevékeny szeretetük jeleként hordták. A két magyar lány útja is elágazik: Johanne évekig patikusnővér Kairóban, majd 26 esztendőn át a Ruhr melletti Mühlheimban. Erna pedagógus lesz, Hildenben, a kertészeti isikola leánykollégiumában nevelőtanár. Hálával jegyzi föl egyik régi tanítványa: „igazi nevelő volt, szeretetteljes és jó, de szigorú és energikus is.” Aztán elszabadul a rém, a háború. A diakonisszákra száz helyen lenne szükség. A már 63 éves Johanne testvér is fáradhatatlanul dolgozik tovább. Míg csak az illetékes hivatal el nem küldi a népszámlálás kérdőívét az anyaházba. Johanne és Erna tétovázás nélkül beírják, hogy zsidó származásúak. („Csak nem hazudhattunk?!” — jegyzi föl később Johanne.) A Gestapo kérlelhetetlen gépezete beindul. A postai cenzúra elfogja Ernának egy magyar lelkészhez írott képeslapját, és kész a vád: kémkedik. 1942. febr. 16-án értesítést ikap a két diakonissza: a birodalmi törvény értelmében kötelesek sárga csillagot hordani. Hamarosan felszólítják őket, hogy a Gestapónál jelentkezzenek. A főnöknő, Karin von Ruchteschell és az anyaház lelkésze, Pastor von Lüttichau minden erejükkel küzdenek értük. A főnöknő följegyzi: „Világossá vált számunkra, hogy halálos ellenségeink döntenek sorsunkról. .. Nagyon aggódunk két testvérünkért...” Johanne naplójából: „Nehéz idők jöttek ránk. Erna bátor. Isten kezéből fogadjuk a megpróbáltatást.” 1942. júl. 20-án a düsseldorfi vágóhíd (!) gyűjtőtáborába rendelik őket. 19-én este úrvacsorái istentiszteleten búcsúzik Kaiserswerth a két testvértől. Johanne írja: „Megtört szívvel, könnyek között imádkoztunk... utolsó, szótlan kézszorítások .. . Amikor a düsseldorfi vágóhídra érkeztünk, már ezrek voltak ott. Egész éjszaka álltunk az esőben, aztán elindultunk a sötétbe, a bizonytalanba. De Isten elkísért minket a nap igéjével: »Te vagy a gyöngék ereje, a szegények biztonsága a nyomorúságban, menedék a viharban, árnyat adó fa a forróságban.«” Júl. 23. „Csütörtökön a földön aludtunk. Betegeinket az első éjszakától kezdve ápoljuk. Egy szelet kenyérért egy szöget vettünk, hogy kabátjainkat fölakaszthassuk.” Theresienstadt, 1943. jún. 30-án: „Ma van Szent Bertalan éjszakája. 40 éve, hogy felavattak bennünket.” És 1943—44 fordulóján: „Az örökkévalóság tengerén tovahömpölygött a szenvedés esztendeje.” 1944. őkt. 17-én: „A legnagyobb csapás lesújtott ránk! Ernát elviszik! Ezer embert különítettek el! Erna azt mondja; »nem félek. Isten velem jön.« Együtt imádkoztunk: Jézus jár elöl...” 1944. okt. 18-ának éjszakáján kigördült a vonat. „Most hát magam maradtam. Egyedül vagyok. Legyen meg Isten akarata!” 1945. máj. 5. „Kihirdették a békét. Egy sarokba húzódtam és sírtam.” 1945. aug. 2-án Johanne testvér visszatért Kaiserswerth-be. 1945. nov. 8-án Prágából érkezik a gyászhír: Erna halott. „A szociális gondozás minisztériuma megállapította, hogy Ernestine Aufricht, legutóbb düsseldorfi lakos; 1944. okt. 18-án faji okból Theresienstadtból Osviecin-be deportáltatott, ahol valószínűleg meggyilkolták.” A sírfelirat utolsó mondata: „Gyertek hozzám Atyám áldottai!” Johanne számára az ígéret Kaiserswert-ben teljesedett be.
