Diakonia - Evangélikus Szemle, 1991
1991 / 1. szám - Szépfalusi Istvánnal beszélget Albert Zsuzsa
SZÉPFALUSI ISTVÁNNAL BESZÉLGET ALBERT ZSUZSA 27 kultúrája volt, nyilvánvaló, mint ahogy Becsben is a magyar kultúra nem hivatalos terjesztője, központja volt, ide valahogy mély gyökerek kötötték. —- Én azt hiszem, hogy talán túlzás, hogy a magyar kultúra központja voltunk, nem mondanám ezt, mert tudom hogy Bécsben, de szerte Nyugaton nagyon sokan éltünk olyanok a régi időben, a régi rendszer idején, akik egyszemélyes intézményt jelentettünk. Irodalmi körök, lapkiadók, könyvkiadók soraiban, azt is lehetne mondani, ahol egy lelkész a hivatását valóban teljesítette a magyarok között, akkor ő nemcsak a saját felekezetének volt az intézménye, hanem az egyetemes magyarságot képviselte, szemben talán olyanokkal, akik elsődlegesen szűkebb keretek között látták munkájuk végzésének értelmét. Bécsben a magyar kultúra központi jelentősége talán azért terelődött egy időben hozzánk, lakásunkba, vagy a Bornemisza Péter Társaság körébe, mert a magyar állam hivatalos kultúrmunkája más, a kultúrától idegen feladatok betöltésére is vállalkozott, és azt tartotta elsődleges feladatának. Ügy váltunk vagy voltunk bizonyos értelemben központok, hogy az 50-es évek legvégén, a 60-as évek elején nagyon sok író tisztelt meg bizalmával Magyarországról, a magyar nyelvterületről oly mértékben, hogy a tiltás ellenére is felkeresett. Velük felejthetetlen estéket és éjszakákat töltöttünk együtt lakásunkban. — Két dologról nem beszéltünk még részletesebben, amit említett. Az egyik, hogy a lelkész hivatásával együttjár, hogy nem csak a saját híveivel foglalkozik. Még egynéhány szót szeretnék arról, hogy hogyan indult ez az egész, hogyan lett lelkész Ausztriában? — Amikor 1955-ben kikerültem, tele gyanakvással fogadtak az egyházban, mert 1948 óta Magyarországról kizárólag hivatalos kiküldetésben utaztak ki lelkészeik. Magam voltam az első lelkész, akinek bizonyítanom kellett, hogy nem állami megbízatással — állami megbízatáson természetesen püspöki hivatalokat is értek — kerültem ki Ausztriába. Talán érdekes adoma, hogy a magyar belügyminisztérium engedélyezte természetesen a kiutazásunkat, mert az osztrák útlevelünket elismerték, de magyar kivándorló útlevelet állítottak ki. Ez visszatérésre nem volt érvényes. Tehát a belügyminisztérium tudta, hogy kiutazunk, de mindent elkövettem annak érdekében, nehogy a püspöki hivatal tudomására jussanak terveim. Dezséry László volt akkor a püspököm, és én végig csodálkoztam, hogy a magyar belügyminisztérium ezt nem hozta tudomására. Nos, visszatérve Bécsbe, 56 januárjának az elején hívtak be az Evangélikus Világszövetség ausztriai központi irodájába, hogy nekik szükségük van olyan valakire, aki tud magyarul és németül. Anyanyelvi szinten beszéltem a németet, hiszen Budapesten ötéves koromban tanultam meg magyarul, addig csak a bécsi dialektust beszéltük Pesten, a szülői otthonban, lakásban. Tehát az Evangélikus Világszövetségben kivándorlási tanácsadóként alkalmaztak. Később kiderült, egy jóbarátom említette, hogy megfigyelés alatt voltam akkor, hogy alkalmas vagyok-e egyházi szolgálatra, nem fogok-e egyházi színekben kommunista pártpropagandát folytatni Ausztriában. A kivándorlási irodában tolmácsolás közben kerültem kapcsolatba menekültekkel, kimentem már 56 januárjában a bécsi XI. kerületi Haidestrassei menekülttáborba. Ez még 46 óta maradt fenn, ezek német fabarakkok voltak, amit átadtak aztán később, hátrahagytak a menekülteknek. Ez az első látogatásom az ottani menekülttáborban egy olyan évtizedes munkának a kezdetét jelentette, ami pontosan azt eredményezte, ami a kérdésben itt megfogalmazódott. A traiskircheni menekült
