Diakonia - Evangélikus Szemle, 1991
1991 / 2. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. János evangéliuma
VEÖREÖS IMRE: JÁNOS EVANGÉLIUMA 77 hagyja tanítványaira a búcsúzó Jézus a testvérszeretet feladatát: „Üj parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást” (13,34). Az egymás iránti szeretet lesz a gyülekezet ismertetőjele mások előtt (13,35). Ez a szeretet cselekedetben, szolgálatban nyilvánul meg, ahogyan erre Jézus az utolsó vacsorán tanítványainak példát adott. Rabszolga-öltözéket vett magára („levetette felsőruháját, és egy kendőt véve, körülkötötte magát”: 13,4), és megmosta, megtörölte tanítványai lábát. A hívők közösségét, a gyülekezet életét nem a törvény, hanem a testvérszeretet új parancsa szabályozza. Az „új” ebben a szeretetben, hogy alapja a kinyilatkoztató Jézusnak az övéi, a „barátai” iránti szeretetében van, s benne az Atyának a Fiú iránti szeretete áramlik tovább (15,9.12—14). Eltérnek a kutatók annak megítélésében, hogy az evangélista ezzel nem helyezi-e hatályon kívül a felebaráti szeretetet és az ellenség szeretetét, amelyet a többi evangélium tanít. (W. Bauer, A. Nygren, E. Käsemann lényegében igennel válaszolnak. Ellenben R. Bultmann és mások azon a véleményen vannak, hogy az „egymást szeressétek” jánosi hirdetése nem korlátozza az embertársi szeretet általános keresztény parancsát.) 3. A negyedik evangéliumban a szentségek háttérbe szorulnak. János nem beszél az úrvacsora szereztetéséről, ellentétben a másik három evangéliummal. Viszont a mennyei kenyérről szóló fejezetben van egy szakasz, amely az úrvacsora szentségéről szól (6,51c—58). Idézünk belőle: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne”; „aki ezt a kenyeret eszi, élni fog örökké” (56., 58. vers). Az itt található úrvacsorái beszéd azonban világosan kiválik a megelőző szövegösszefüggésből, ezért számos újszövetségi kutató későbbi betoldásnak tartja (többek között E. Lohse). G. Bornkamm megállapítása szerint ez a szakasz az úrvacsorái elemeket, a kenyeret és a bort, titokzatos halhatatlansági táplálékként fogja fel, s ez megfelel Ignatius tanításának. (Antiochiai Ignatius, aki 110—117. között halt vértanúhalált, leveleiben az úrvacsorát a „halhatatlanság orvosságának” vallja). Viszont ellene mond a jánosi teológiának, közelebbről a Jézusról, mint az élet kenyeréről a 6. fejezetben mondottaknak. Ezért szerinte ez az úrvacsoráról szóló szakasz az evangélium átdolgozójának műve, akiről még szólunk. Ugyancsak az ő betoldása lehet a katona dárdaszúrásához fűzött megjegyzés, amennyiben nem Jézus halálának valóságos voltát jelzi, hanem a „vér és víz” szimbolikusan az úrvacsorára és a keresztségre utal (19,34). Mindez nem jelenti azt, hogy János elvetette volna az úrvacsorát, sem azt, hogy gyülekezete nem élt volna vele. Ugyanígy van a keresztséggel is. A Ni- kodémusszal folytatott beszélgetésben a „víz” a keresztségre utal (3,5). De a hangsúly nem a szentségen van, hanem a Szentiélektől való újjászületésen, mert a következő versek már csak a Lélekről beszélnek, vízről nem (3,6—8). A jánosi gondolkozásban a szentségek elhalványodásának az a magyarázata, hogy az ige kerül középpontba: a hitre jutás a testté lett Igével, az Isten Fiával való találkozásban történik, s ez az igehirdetésben megy végbe. 4. Az eljövendő örök élet János evangéliumában jelenné válik: „aki hisz, annak örök élete van” (6,47). „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe” (5,24). János elmélyíti a hagyományos apokaliptikát. Ennek egyik legszemléletesebb példája Jézus
