Diakonia - Evangélikus Szemle, 1991
1991 / 2. szám - Kunos Jenő: Emlékeimből
66 KUNOS JENŐ: EMLÉKEIMBŐL tennek más terve volt, amikor az én tervemet egyszerűen keresztülhúzta, s az ő terve már akkor készen volt. Lakás, bútorozott lakás készen volt, de nem a Csendes-óceán partvidékén, hanem az ország ellenkező oldalán, közel az Atlanti-óceánhoz, Hartford városában, Connecticut államban. Az egyetemi rangú, Kennedy School of Missions vezetősége, akkor amikor a lakásmegoldás lehetetlennek látszott, tudatta velünk, hogy három kisszobás lakás rendelkezésünkre áll. A Lutheránus Világakció ösztöndíjat adott, ami megadta az anyagi lehetőséget kilenc hónapos tanulmányra. Berkeleytől Hartfordig sok ezer kilométeres vonatutazás előtt álltunk. Szerencsére megszakíthattuk a sok ezer kilométeres utazást Detroitban, Lorainban, Clevelandban és Buffalóban. Ezeknek a városoknak magyar evangélikus gyülekezetében (Clevelandban kettőben) missziói igehirdetéssel szolgáltunk. Kaliforniában elindulás előtt a gyermekek nagy izgalommal tekintettek az utazásra, szép csillogó vonaton, de bizony az utazás utolsó átszállójánál kényszerrel kellett a siránkozó gyermekeket a vonatra feltenni. Végül is elérkeztünk Hartfordba, Connecticut államba, a Kennedy Missziói Főiskola egyik lakásába, ahol kilenc hónapra letelepedhettünk. Villámcsapásként hatott a fiatal magyar misszionáriusra egy angol előadó meghökkentő állítása: „A japánok a Távol-Kelet poroszai, a kínaiak a Távol-Kelet amerikaiai.” Az előadás 1939-ben, a japánok által megszállt Pe- kingben, a mi nyelviskolánkban hangzott el. Az előadó négy évtizeden át élt Kínában mint újságíró. Érdekes fejtegetéséből sok mindent elfelejtettem, de e mondatot, melynek igazságát nem tudtam azonnal megérteni, még ma is emlékezetemben tartom. Az elkövetkező évek folyamán a japán hatóságok egyre inkább korlátozták a nyugatiak szabadságát, mert ők minden fehérbőrű embert ellenségnek tekintettek. A németek, olaszok baráti ellenségek voltak; svédek, svájciak semleges ellenségek; angolok, norvégok, amerikaiak igazi ellenségek. Az én szememben is egyre jobban bebizonyult az újságíró állításának igazsága. Amikor a japán őr vagy hivatalnok kimondta, hogy ide vagy oda „tilos” a menetel, akkor az valóban „tilos” volt. Ügyszintén, ha valamilyen kérésünkre a „lehetetlen” szó volt a válaszuk, akkor az „lehetetlen”, „unmöglich”, „impossible” volt. Ezzel szemben, a kínai ember — a Mao Ce-Tung korszakot megelőző időben — ritkán használta az abszolút tilalom vagy lehetetlen fogalmát. Míg a japánokkal lehetetlen volt tárgyalni, a kínaiakkal lehetséges volt. Kurta japán elutasítás helyett velük leülhettünk a dolog megbeszélésére. Kölcsönös engedmények alapján kínaiakkal megegyezésre tudtunk jutni. Nehéz esetekben szükség lehetett terített asztalhoz leültetni valamely makacs hivatalnokot. Az étkezés végén újra elővettük az ügyet, megegyeztünk. Ki akart volna teli hassal ellenkezni vagy vitatkozni? Türelemmel Kínában sok mindent el lehetett érni. Misszionáriusok, mikor újonnan érkezettek vagytok valamely országban, fogjátok be hosszú időre szátokat. Ne kövessétek el a turisták, ösztöndíjasok, újonnan bevándorlók hibáit, akik saját, talán színezett szemüvegükön keresztül látnak mindent, ami új, idegen, nem tetsző. Igyekezzetek megtanulni nem csupán az új munkaterületek nyelvét, szavait, hanem sok minden mást, ami a szavak mögött rejlik. Tárjátok ki füleiteket a hallásra, szívetek antennáit emberek érzéseinek felfogására. Helyezzétek magatokat gondolat- és érzésvilágukba. Tanuljatok meg kulturális, szellemi, lelki hátterükből ameny- nyit csak lehet. Empátia, együttérzés azokkal, akikkel dolgozunk, akikért
