Diakonia - Evangélikus Szemle, 1991
1991 / 2. szám - Mády Rezső–Csepregi Béla–Görög Tibor–Veöreös Imre: Mády Zoltán sokoldalú arcképe
CSEPREGI BÉLA: MÁDY ZOLTÁNRÓL 17 kája és a Pro Christo Diákok Háza 312. sz. Erő öreg-cserkészcsapata bontakozott ki előttem. Mády Zoltánt először cserkészruhában láttam, s első benyomásom róla az evangéliumi ifjúsági munka iránti elkötelezettség volt. Persze ebben a képben benne vannak a MEKDESZ-konferencián tartott előadásai, az Erő-ben írt cikkek (a Pro Christo lapja), a Diákok Háza főiskolás otthon vezetése, a földműves ifjúság felemelésére tett erőfeszítéseiről szerzett benyomásaim is. Egyetemistákhoz, fiatal értelmiségiekhez is mindig úgy beszélt, hogy ne feledjék honnan jöttek, és nagyobb részükben hová térnek vissza. Általában elmarasztalta az öncélú kegyességet, és ébresztette a hátrányos helyzetben maradtak iránti felelősséget. A vezetőknek lelkére helyezte a vezetettek gondját. Emberi, értelmiségi és keresztény szemlélete mindig erősen szociális meghatározottságú volt. Cáfolhatatlanul mutatkozik ez meg az általa szervezett falukutató munkában. Kemse, az elsüllyedt falu A 312-es Erő öreg-cserkészcsapat tíz tagja hosszú előkészület után indult falukutató munkára. A csapat és a tábor parancsnoka Hilscher Zoltán volt. A munkaközösség egyik tagja, Gunda Béla beszámolójából idézzük: „Kutatásunknál mindig az egyént és mint legkisebb társadalmi egységet: a családot vettük alapul. Minden adatjelenség csak úgy nyert előttünk szociológiai értéket, ha azokat emberekhez, családokhoz, vagy a falu más közösségi értékéhez tudtuk kapcsolni. 1935. június 26-án, teljesen váratlanul érkeztünk. Már ez a váratlan megjelenés is sok érdekes megfigyelésre adott alkalmat. Fontos volt itt a község keretébe való beleilleszkedésünk, s a falusiak velünk szemben tanúsított magatartásának megfigyelése. Táborunkat az egyke következtében elhagyott parasztház udvarán ütöttük fel... Munkánk menetét, időbeosztásunkat a falusi életmód és munka szabta meg. Ha kellett, kimentünk a mezőre dolgozni, megjelentünk étkezésük közben, magatehetetlen öregemberrel órák hosszáig beszélgettünk stb. A falu népe csapatunk minden tagját határtalan szeretetébe és bizalmába fogadta. Feltártuk előttük sorsunk közösségét, életfeltételeink azonosságát. Csapatunk egyik tagja a búcsúzó tábortűznél mindannyiunk nevében vallotta, hogy aki a falusi nép elnyomója és ellensége, az éppen úgy a mi elnyomónk és ellenségünk is. A cserkész és cserkészet a kemseiek előtt olyan fogalommá lett, amelyik egy nemes életformát jelent. »Mennyire szeretik egymást ezek a gyerekek, már ebből is látszik, hogy jót akarnak« — ismételgette egy kemsei.” (Fiatal Magyarság, 1936.) A kutatási munka eredményeinek írásba foglalása és megjelentetése is nagy figyelmet keltett (Elsüllyedt falu a Dunántúlon, 1936). Hadd idézzünk itt Fodor Ferenc egyetemi tanár ismertetéséből: „A magyar társadalom előtt fekszik most egy könyv. Vajon merjük-e remélni, hogy belenéznek, avagy a rossz lelkiismeret éppen úgy nem engedi, hogy belepillanthassanak ebbe a lelki tükörbe, ahogy a kemsei egykézők nem mernek, nem tudnak beletekinteni az Isten gondolataiba. Mindennél fontosabb, hogy végre egy ilyen könyv fekszik előttünk. Abban a tömérdek betűáradatban, ami a közelmúltban elhagyta a magyar sajtót — ki merem mondani — aligha volt néhány, ami belső értékben ezzel felért volna. Az a tíz fiatal az elméleti készülés mellett lelkileg készült munkájára. Ez a készülés vezette őket arra az eredményes munkára, amit tettek. Tudatosí
