Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 1. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 89 lem. Nem dogmatikai megállapítás akar ez lenni, de megvilágítja a rendezői szándékot az egész filmben. Egyik lelkésztársam levelét idézem: „Úgy tapasztaltóm, hogy igazában azok értették meg a filmet, akik saját Isten-keresésük mélységeit élhették át. Azok kaptak ’üzenetet’, akik rádöbbentek: nem szégyen az, ha sokszor vergődnünk kell Isten-keresésünkben. Sötét, mély pillanatok is beletartoznak a keresztény életbe. Itt kap hangsúlyt Jézus 'megkísértése’.” A filmnek még egy vetületét érzem jelentősnek a hívő ember számára, ha magára alkalmazza, amit itt Jézusról látott: saját életének legnagyobb kísértésére emlékeztetheti, arra, hogy végigfussa a neki rendelt életutat, elvégezze Istentől kapott küldetését az emberek között szőkébb vagy tá- gabb körben, megharcolja a reá váró küzdelmeket, és - megőrizze hitét mindhaláUg. Amint az apostol ajkára helyezett búcsúzó vallomás mondja az Újszövetségben: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam” (2Tim 4,7). Nem akármilyen hitről van szó, hanem Páléról: „Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet... nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban” (Róm 8,38-39). A film fő szereplői játékukkal és szavukkal tanúskodnak alakításuk átéléséről. A Jézust megszemélyesítő fiatal színész, Willem Dafoe mondta: „Úgy éreztem, szükségem van arra, hogy megértsem a szeretet és a megbocsátás hatalmát, e két kulcsszóét.” Judást Harvey Keitel alakítja: ,Emikor szerepemre készültem, gyakran fordultam Nikosz Kazantzákisz könyvéhez”. A Mária Magdolna szerepét nagyszerűen játszó színésznő, Barbara Hershey, egykori vasárnapi iskolás (gyermekbibliaórára járó) adta a rendező kezébe még 1972-ben a görög író könyvét. A film nagy részét Marokkóban, az utolsó jeleneteket a szélén húzódó Atlasz hegységben forgatták. Kényszerűségből nem lehetett Izraelben felvenni a filmet, de ez előnyére szolgált, mert még inkább érzékelhetjük, hogy nem a szentföldi történetet látjuk Jézusról. Összegezésül: ez a mind művészi, mind keresztény szempontból rendkívüli film nem az evangéliumok Jézus képét adja vissza, és nem egyszerűen másolja Jézus bibliai történetét. Ámde az isteni küldetését kísértések között elvégző, megfeszített és feltámadt Krisztust hirdeti sajátos módon - vigasztaló, reményt adó örömhírként nekünk. Azzal a hívővel értek egyet, aki a film megtekintése után első mondatában így foglalta össze élményét: „Rendhagyó istentiszteleten vettem részt.” Veöreös Imre Misszió vagy dialógus? Tömör és világos áttekintést ad a vallások megítéléséről a holland Dirk C. Mulder „Teológiai vita a máshitűekkel való találkozásról” (Die theologische Diskussion über die Begegnung mit Andersgläubigen) cimú cikkében (ökumenische Rundschau 1989. július), bár következtetései részben megkérdőjelezendők. A második világháborúig - Mulder szerint - meglehetősen egységes volt a keresztyénség abban a felfogásban, hogy az üdvösség csak Jézus Krisztuson keresztül lehet az emberé, ezért tehát a népeket erre a hitre kell eljuttatni. Ez a meggyőződés adta meg az addigi másfél évszázad missziói lendületét. Még azok a teológusok is, akik vallották az egyetemes - az Izráelen és Jézus Krisztuson kívüli - kinyilatkoztatást, nem tudták volna az üdvösséget csak ennek alapján elképzelni. A máshitűek csak mint a missziói munka céljai-tárgyai kerültek szóba. Századunk közepén a misszió fogalma mellett megjelent a dialógusé. Mulder szerint ehhez olyan okok vezettek, mint:- a missziói munka eredményességének megtorpanása és ugyanakkor a világvallások mindenféle tapasztalható megújulása, ezzel együtt pedig a keresztyények relatív számának csökkenése;- Délen és Keleten a keresztyények kisebbségeket alkotnak, a máshitűek nem tekinthetők csak missziói mezőnek, hanem polgártársaknak;
