Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 1. szám - Ferdinánd István: Dosztojevszkij emberképe
64 FERDINAND ISTVÁN: DOSZTOJEVSZKIJ EMBERKÉPE utat. Műveiben előfutára a mélylélektani iskoláknak. Antropológiai meglátásai az orosz, a keleti emberről s általában az emberről szinte páratlanok. Szerinte minden ember öntörvényű, szabad lény. Bonyolult, sokrétű, sajátos, külön világ. Olyannyira egyedi teremtménye Istennek, hogy az egyes ember, aki él, aki ma él, eddig még soha nem volt s halálával ezután sem lesz soha már e földön; de mint szellemi lény, arra hivatott, hogy személlyé, személyiséggé s a közösség egy tagjává legyen. Dosztojevszkijt külföldi tartózkodásai alatt kevéssé érdekelték a múzeumok, műemlékek, természeti tájak, egyedül és mindig csak az ember, az emberek voltak figyelmének, vizsgálódásának tárgyai. Önmagát nem pszichológusnak, hanem realistának mondta, tiki az emberi lélek legmélyebb valóságait hozza felszínre. Sokszor egészen fantasztikusnak látszó motívumokra bukkan egy-egy emberi jelenség mélyén, szerinte azonban ezek a képtelennek látszó indokok s indítékok a legreálisabbak. Alakjaihoz képest Moliere vagy Balzac emberalakjai egyszerűek, egyrétűek. A legnagyszerűbbnek, legodaadóbbnak látszó cselekedet mélyén meglátja a feneketlen önzést, de a legsötétebb jellem vonásai közt is felvillan egy-egy fénysugár. Nem is álmodnánk azokról a motívumokról, melyeket meglát egyik-másik cselekedet mélyén, mégis neki kell igazat adnunk. Miután egyre inkább lehántja az emberről, ami tőle idegen, ami csak kívülről rakódott rá, amiben nem teljesen, csak többé-kevésbé önmaga, eljut egy határponthoz, ahol felragyog a fény, az áldozat, a szeretet, a megbocsátás formájában. Ellenpólusként Ibsen hagymája juthat eszünkbe, aki az embert mint a hagymát, kihántja a rárakódott, hozzá tapadt rétegeiből, s a végén nem marad belőle semmi. A nihilista szemlélettel való összehasonlításban tűnik ki Dosztojevszkij igazi felfogása, mely szerint az ember nemcsak valóság, hanem Istennek legmagasabb rendű teremtménye is. Első nagy művének, a Bűn és bűnhődésnek főhőse, Raszkolnyikov, anyagi nyomorban sínylődő, pétervári diák, volt joghallgató, azzal a gondolattal viaskodik lelkében, hogy kötik-e őt is, a sokaknál szellemileg feljebb álló embert, az erkölcsi törvények: van-e joga megölni azt az uzsorás öregasszonyt s elvennie az emberiségre kártékony üzleteléssel szerzett pénzét avégből, hogy tanulmányainak folytatására használja fel, illetve egyéb, az emberiségre hasznos tevékenységre fordítsa? Végül is győz lelkében ez a veszedelmes téveszme. Elköveti a rablógyükosságot, ám a rablott pénzt nem tudja felhasználni. Elrejti egy kő alá. Tovább vívódik azzal a gondolattal, hogy voltaképpen ezzel a cselekedetével önmagának akarta bizonyítani, hogy szabad lény, meg akart bizonyosodni arról, hogy van, létezik és nem azonos azzal az űrrel, azzal a semmivel, ami lelkében oly ijesztően tátong s oly szédítően kísérti őt. íme, ez a motívum vitte a gyilkosságra, a megtévedt értelem, az őt lebirkózó téveszme, amely azonnal, szinte ellenállhatatlanul cselekvés lesz azokban az emberekben, akiknél gondolat és cselekvés között nincs meg az a távolság, ami megvan a nyugat-európai népek fiainál általában, amint azt a költő külföldi útjain tapasztalta s azóta meggyőzően bizonyította. Ugyancsak az orosz, a keleti lelkialkat egy másik, sajátos és számunkra idegen vonására mutat rá utolsó nagy művének, a Karamazov testvérek c. regényének egyik jelenetében. Katyerina Ivanovna, ez a büszke, szépséges, rendszerető leány, visszautasítja, megveti, sőt kigűnyolja a hozzá közeledni akaró Dimitrij Fjodorovics Ka- ramazovot, ezt a könnyelmű, ledér életet élő katonatisztet. De mi történik? Katyerina apja sikkasztást követ el, börtön fenyegeti s az egész családját az erkölcsi és anyagi bukás, szégyen. Kölcsönt senki nem ad. Erre Dimitrij Fjodorovics üzen, hogy ő odaadja a hiányzó összeget, a négyezer rubelt, ha Katyerina maga megy el érte. A leány elmegy, hogy feláldozza magát családjáért. Dimitrij Fjodorovics lelkében, mikor
