Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Bodrog Miklós: Életünk kényes iránytűje. A lelkiismeret lélektana
BODROG MIKLÓS S Életünk kényes iránytűje A lelkiismeret lélektana Isten szava? Fölöttes én? Akit gyötör, az bűnös? És akit nem? Szabad-e megnyugtatni, ha háborog? Mire jók a lelkiismereti konfliktusok? A minden lelkiismeretes embert érdeklő kérdésekről szól értő szerzőnk írása Ha a lelkiismeret „lelki”, akkor kiváltképpen kell hogy legyen lélektani aspektusa. Ezt igyekszem vizsgálni néhány főbb vonásában. Ez hitéletünk s mindennapi problémáink szempontjából sem közömbös - szükségtelen akkor volna, ha a lelkiisme- ret mindenkor „üzembiztosán” Isten szavaként funkcionálna. Csakhogy: ha mondjuk egy iszlám fundamentalista amúgy igazán, véres-komolyán önvizsgálatot tart, nem azért lesz lelkifurdalása, mert fanatikus, hanem mert úgy érzi, hogy nem eléggé fanatikus. A mindenkori meggyőződéses farizeus sem azon szomorodik el benső számvetésekor, hogy embertelenül s ezért istentelenül szigorú, hanem hogy gyengeségében nem mindig a legszigorúbb mértéket alkalmazza. S mi lesz akkor a világból! Meg a hitből! Olyanok is vannak, akik úgyszólván (spi-)-rituális sportként művelik az önmarcangolást, és/Vagy másokat (is) gyötörnek módszeresen „a bűn ko- molyanvétele” címén. (Jézust korának főkegyesei amolyan laza rabbinak tarthatták, liberálisnak, felszínesnek.) Dürrenmatt egyik elbeszélésében egy prédikátor nyomában szüntelen egy hatalmas fekete kutya cselleng. Aztán egyszer eltűnik a prédikátor, és utána már csak a szörnyű nagy kutyát látni. - Nem különös? Mélylélektani tolmácsolásban a kutya ösztönszimbólum, többnyire pozitív értelemben. Sötét, fenyegető, leszakadt s mégis elmaradhatatlan megjelenésében azonban a nem integrált, feldolgozatlan lehasadt s éppen ezért elvadult és megnövekedett hatalmú ösztönvilágot képviseli. Ez aztán - kinél miként - felfalhatja azt, aki még tudni sem hajlandó róla. (Olvassuk csak el Maugham: „Eső” vagy A. France: „Thais” című elbeszélését!) Valahogy a lelkiismerettel is így lehetünk: jó kutyaként jókor ugat, de ha inkább bántalmazzuk, mintsem törődnénk vele, akkor attól, amit talán kibír egy eb, nekünk eshet a lelkiismeret; például úgy, hogy szinte megvész, és ott is lármázva tilt, sőt harap, ahol arra nincs valós oka, vagy úgy viselkedik, mint a megbolondult jelzőlámpa, amely összevissza villogtat zöldet-pirosat, s már egyiket sem lehet komolyan venni. Mindemellett igaz: korunkban a lelkiismeretlenség a legsúlyosabb probléma. Immár ragály. Akinek fontosabb a becsület, mint az érvényesülés meg a pénzszerzés, azt sokszor gyenge felfogóképességűnek tartják, miközben kihasználják. És a mégis lelkiismeretesek honnan veszik az erőt és az eltökéltséget? (Nem vallásos embereket is ideértve.) Csaknem kivétel nélkül a gyermek- és ifjúkorukból. A családi légkörből, a hiteles, élő példából! Akik pedig „lekiismeretritkulásban” szenvednek, azoknál jobbára innen ered az oly nehezen pótolható deficit. Félreértés ne essék: semmit sem intézünk el azzal, ha ezt a tételt is besöpörjük a „nehéz gyerekkor” feliratú zsákba; akkor ugyanis senki sem felelős, tökéletes az alibi. A West Side Story vagányai már betéve tudják, mit kell mondaniuk szükség esetén a rendőrsé
