Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Fried István: Márai Sándor íróportréi
FRIED ISTVÁN: MÁRAI SÁNDOR ÍRÓPORTRÉI 39 Visszajutottunk a dilemmához: Erasmus vagy Luther? Erasmus és Luther? Az egyéni vállalkozást azonban semmi nem helyettesíti, az 1934. karácsonyára szóló üzenet szerint: „Nem gondoltál még reá, az élet tragikusan ünnepi pillanataiban, hogy a békét valahol neked is meg kell kötnöd, oda kell adnod privát holdbéli és földi gyarmataid egy részét, feláldozni aspirációid becsesebbjei közül is néhányat, hogy nem várhatod a kollektív végzettől azt, amit magad nem tudsz többé megadni magadnak?” Az egyik feladat az egyéniség, a mű, a kultúra védelme. Ezzel összefügg a másik: a harcos humanizmus, a mozgalommá fejlesztendő „felelősséggel és szolidaritással teljes” humanizmus előszavának megszövegezése. Hiszen az író, „a gondolkodó tehetetlen a valósággal szemben”. Mégis, az író, a gondolkodó az, aki átlátja a valóságot, már 1936-ban sem volt kétsége afelől, hogy „a világ egy új barbárság diadalmenetére készül”, s keserűen fűzi hozzá az író: „A beszédek szándéka elillan a levegőben, belevész a mustárgáz fojtogató gőzébe. A valóság süket és diadalmas; hiába beszélünk neki latinul és görögül.” A spanyol polgárháború eseményei igazolják Márai aggodalmát. S amikor felkérik, hogy írna előszót a Don Quijote új magyar kiadásához, egyszerre tetszik föl előtte a XVI. és a XX. század, az egykori és a kortársi ponyva, s az azzal hősiesen szélmalomharcra kelő, igazi író, a sikerember Lope de Vega („ez az irodalmi álláshalmozó és többtermelő, mérhetetlen sikerek habzsolója, királyok kegyence, fenegyerek, akinek minden szabad”) és a „szerencsétlen ember”, aki művét fogalmazva, hibbant agyú hőst rajzol meg, s nem sejti, hogy szerzőnek és hősének egy az útja, a világirodalomba vezet. Mert szerzőt és hősét felülemeli kortársain, a divatszerűn, az alkalmi-nevelő célzaton a hite. „Eszméi vannak, melyek nem egyeznek többé a kor uralkodó eszméivel, s ő mégis hisz bennük, egészen, az őrültség erejével, ahogy eszmékben hinni kell.” Mint Márai Sándor, tegyük hozzá, a magasztos eszmék és fennkölt szavak inflálódása idején, támadások, orvlövészek pergőtüzében. „Nem, Don Quijote nem őrült, a szó orvostani, patológiás értelmében; nem őrültebb, mint minden ember, akiben az eszmény átalakul szereppé és magatartássá. S ez a magatartás minden szánalmas változatában is milyen nemes, emberi!” Nem szánalmasabb a Don Quijote-i változat, mint az 1940-es esztendők Márai-változa- ta, amely azt a hitet kísérelte meg olvasóiba átültetni, hogy a minőséget, az eszményt sikerrel lehet az „ordas eszmék” ellen szegezni; hogy a tévedések hármas útjára került világ föllelheti az egyetlen helyeset, a középutat, amely célba visz. Ezért hagyta el Márai műhelyét, lett szinte akarata ellenére nemzetpedagógus, mint ahogy Cervantes is első szándékával „ki akarta gyógyítani kora gyermekeit ez olcsó szenvedély mámorából”. Csakhogy a magyar társadalom betegsége mélyebb volt, minthogy a felelősségteljes írói szót meghallgatta volna. Cervantes regényét, de legalábbis annak első részét saját kora másképpen olvasta, mint az utókor, amely tenyeres-talpas fenyverhordozójával együtt La Mancha lovagjában érzi megtestesülni az ideálisát és a reálisat, a spanyol nemzeti jellemet; a főhős - a regénytől már-már függetlenedve - lesz éppen úgy része a fekete és arany pompájú Spanyolhonnak, mint az Escorial, vagy „Columbus vitorláshajója”. De lesz Cervantes igazságának bizonyítéka is, a „szerencsétlen ember” olyan művet alkot, amely közkincse lesz „a tömegnek és az írástudóknak, a legmagasabb és legközönségesebb szellemeknek”. Betölti azt a hivatást, amely az igazi íróé. De bizonyít még valamit, szemben a történelemmel, az Idővel, a hatalmi szándékokkal, a polgárháborús eseményekkel. Azt, amivé egy mű emelkedhet: hírhozója lesz és marad egy széteső világban, egy pusztuló civüizációban, egy meggyalázott kultúrában az eszményinek, a maradandónak, a klasszikus idézettel élve „ércnél
