Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Fried István: Márai Sándor íróportréi
38 FRIED ISTVÁN: MÁRAI SÁNDOR ÍRÓPORTRÉI tapint, s a továbbiakban Kafka írásművészetének újszerűségét találóan érzékelteti: „Varázsos, vajákos hangulat árad el ezen az íráson, az olvasó szeme lassan gyanítani kezdi «a per» jelképét, sejteni kezdi, hogy a vádlott ő maga, minden ember, s valamilyen eredendő bűnért ítélik el az idegen és komor törvényszék bírái. Ennek az írásnak vérkeringését nyugtalan lüktetés hatja át; az a mágikus hangulat ejti rabul az olvasót, melynek bódulatában, mint valamilyen ópiummámorban, nem érezzük többé érvényesnek az élet (és az irodalom) kötelező, megegyezésszerű, háromdimenziós törvényeit. Kafka világában nem hatnak többé a vonzás és taszítás, a nehézkedés és a térfogatok törvényei. Szabadon lebegünk álom és valóság között...” Aligha szabadulhatunk a gondolattól: Márai már Garren-trilógiájának második darabját fontolgatta, az 1937-ben kiadott, de lényegében 1936-ban készült A féltékenyek című regényének ötletét, figuráit tervezgette. Amikor egy riporter A féltékenyek figuráiról, „tartalmáról”, üzenetéről, azaz a „mű” őrzéséről faggatja, válaszai részben Kafka, részben Thomas Mann tájékaira irányítják az érdeklődőt. Márai arról a „polgári civüizáció”-ról írt regényt, „annak mélyebb, varázslatos tartal- má”-ról, amely Thomas Mann családregényében színéről, életformája Kafka A perében visszájáról látszik. Mindazonáltal A féltékenyekben központi szerepet játszó „mű” egyként feltételezi az ember-egyéni szuverenitást, amelyet >1 per főszereplője kispolgári banalitásba süllyedő életmódja miatt felad, valamint azt a felfogást, miszerint „a művészet a szabadság, a belső szabadság egyetlen lehetősége. A művészet örök. Túléli a valóság katasztrófáit is,” és itt Mann közelébe értünk: a polgárság reprezentánsa a XIX. században Goethe volt, aki megteremtette - többek között - a fejlődésregényt. Hitt abban, hogy a kereső útjára induló ifjú beavatása révén megérti a dolgok rendjét, beavatódik abba a misztériumba, amelynek neve: élet. Ezt az üzenetet Gottfried Keller közvetítésével Thomas Mann fogta föl, és az ő balga ifja már eszmék kereszttüzébe kerül, megkísérlése, az ösztönszerű, a tudattalan felé utazása mind-mind része a beavatásnak, amelynek végén ismét a síkföldre léphet, mint tudója a valóságnak. A Máraitól „polgári civilizáció”-nak nevezett életforma és társadalmi állapot, világrend és kultúra a minőség jegyében keletkezett és fejlődött, mígnem elérkezett a jelenhez: „Ez a kor áhítat nélkül való. A művészet elsorvad, ha nem érez áhítatot egy korszak embereiben. A művészet célja nem lehet az, hogy kiszolgálja a valóság igényeit. Egy művészi cselekedet értékét inkább az ellenálláson mérhetjük meg, mellyel a valóság ellen fordul. A korszak és az emberiség ügyét akkor szolgálom leghasznosabban, ha ellenállok és különbözöm.” Márai az ellenálló és különböző íróval szembeállítja a diktatúrák szolgálatába szegődött, a „mű”-vet eláruló írástudót. Még az egyébként korai regényeiért nagyra becsült Knut Hams uni sem szűnik meg ostorozni azért, mert elfogadja a „való- ság”-ot, nem „különbözik”, ellenkezőleg: elmulasztja a tiltakozást, mikor az írói és művészi szabadságot sérelem éri. Tünetszerűnek tartja, hogy Ringelnatz halálát nem tartja említésre méltónak a náci Németország sajtója, hiszen mit kezdene ezzel a szabálytalan költővel, evvel a „különböző” művésszel. S amikor egyik válság a másikat éri, a francia külügyminiszter 1934-ben kijelenti: „súroltuk a háborút”, Márai újra a felelősségről ír, írók és olvasók vétkéről, amelynek eredményeképpen Thomas Mann nem lelheti honát hazájában: „Hol mulasztottad el a védekezést, hol voltál gyáva vagy hanyag? Az írók vétkére, a magam bűnére gondolok, az írástudók árulására! Mit tehettünk volna s mit mulasztottunk el? A manifesztációkért vagyunk-e felelősek, melyeket nem írtunk meg, vagy inkább annak minőségéért, amit megírtunk, s mindenestől, úgy tetszik, nem volt igazi szó, amely mindig cselekedet is, erkölcsi cselekedet...”
