Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Fried István: Márai Sándor íróportréi
36 FRIED ISTVÁN: MÁRAI SÁNDOR ÍRÓPORTRÉI Egyszóval Márai író- és értelmiségi-tipológiájában a magyar szellemi élet végzetes és nem szükségszerű megosztottsága tükröződik, őt magát a polgári irodalom skatulyájába, mások az asszimiláns író erősen kétes értékű sémájába gyömöszölték, jóllehet nem vett részt a népi-urbánus vitában, s bár a Válasznak nem lett munkatársa, de a Szép Szónak sem, magatartás-eszményében mindig az egyéniség megőrzése játssza a főszerepet, a kívülállás (és nem a föléemelkedés). „Nem eszményem az a készséges emberfajta, aki az Idő első parancsoló kézlegyintésére ha- nyatthomlok siet valamilyen eszmei formaruhát ölteni” - jegyzi meg 1938-ban, ismét meg ismét elhatárolva magát mindenféle „párt”-irodalomtól, ismét meg ismét tanúságot téve az író igazi kötelessége mellett: „mikor a valóság nagyon hangosan kezd szólani, a költők dolga, megmenteni valamit: az álmot, az élet álomképét, azt a gyöngédséget és áhítatot, mellyel az ember, minden időben, tehát a zord időben is adósa az életnek, Istennek, annak, ami halhatatlan bennünk.” Márai is elkötelezett, de elkötelezettségében is mértéktartó, igyekszik megőrizni elfogulatlanságát. Ezért, amikor felvázolta a lehetséges értelmiségi gondolkodástípust, a történelemben visszafelé haladva, megkeresi kora vitáinak előképét, az Erasmus-Luther magatartást mérlegre téve, nem döntőbíróként lép föl, hanem kérdéssel, „Kinek volt tehát igaza?” S a válasz: mindketten az idő küldöttei, miként azzá lett Goethe is, klasszikus magasságokba vonulva, Schiller is, a Haramiák és a Teli Vilmos zsarnokok ellen hadba szálló drámáival. „A reformáció megtörtént, s kétségtelen, hogy Erasmus műve elhalványodott az időben. S mégsem mondhatjuk, hogy a két nagy ellenfél nem teljesítette, minegyik a maga helyén, a maga stílusával, kötelességét a kor iránt. Erasmus szerepe - jelentőségét mérhetjük a szenvedélyen, amellyel a szerep és magatartás ellen fordultak a kortársak - éppen úgy alakította a kort, mint Luther szerepe. Egyik az emberi ízlést és értelmet akarta tökéletesíteni, másik a lelkiismeret erejével akart felrobbantani egy világrendet. A politikum egyik író életét sem kerülte el: Luther politizált az idő nevében, s a jó stílus mesterének, Erasmusnak meg kellett élnie, hogy politizál helyette és nevében az idő, bárhogyan védekezik is e rákényszerített szerep ellen.” Márai nem tudhatta, hogy Thomas Mann Doktor Faustusára készülődve, Luthernek és a lutheri örökségnek jelentőségével és szerepével is foglalkozni fog, azt vizsgálva, hogy a Faustus-Luther-Wagner-Nietzsche-hagyomány miképpen formálta a német gondolkodást, ebbe a gondolkodástörténeti folyamatba miképpen kapcsolódik bele Goethe, illetve a Rossz problémája. Valamiféle a Máraiéhoz hasonló (távolról hasonlítható) kettősség jegyében fogalmazódik meg majd a Faus- tus-regény, a démonikust a humanisztikus közegen átszűrve, egyben érzékeltetve, miféle rejtett összefüggések teszik nehézzé, helyenként lehetetlenné az ítélkezést; és az írótól, a krónikástól mindegyre követelik, foglaljon állást, „az író szavát követeli az idő, s az író hasztalan akar elmenekülni e követelés elől műve magasabb fennsíkjaira”. Olykor kifejezetten pedagógiai jellegű a társadalom, a nemzet, egy csoport igénye, „pedagógiai paranccsá” válhat a költő szava. Szerep és feladat kettőssége „csaknem elviselhetetlen felelősséggel terheli meg az író lelkiismeretét”. Márai több ízben tallóz a világirodalomban, keresve az egymással párhuzamban látható költőket, akik „isteni és emberi” feladataikat, ha olykor vívódva szándék és korparancs között, teljesítették. „Tolsztoj mint Dosztojevszkij, Petőfi mint Arany, Goethe mint Schiller, Flaubert mint Balzac, Erasmus mint Luther, Dante mint Cervantes, a földön is állnak s tudatosan, szellemi sorsukkal is tapadnak a földhöz és az időszerűen emberihez, mikor kinyújtják kezüket az örök emberi és a csillagok után.” Az eseményekben élő, mégis azoktól távolságtartó alkotó portréja a me-
