Diakonia - Evangélikus Szemle, 1990
1990 / 2. szám - Fried István: Márai Sándor íróportréi
FRIED ISTVÁN Márai Sándor íróportréi A könyv, kiáltó kételyével, elvette az embertől a szűz világot, s ugyanakkor visszaadta azt neki, megtelítve az emberi szolidaritás és felelősségérzet nagy, megélni egyedül érdemes élményével (...) Tudnunk kell, hogy abban a történelmi végzetmezönyben, melynek a magyarság ma egyik ütközőpontja, nem maradhatunk meg másképp, csak egyre tökéletesebben kiépített szellemi hadállásainkkal. (A könyvek, Újság 1934. június 2.) Márai Sándor egyik legjobb, legjellegzetesebb fényképe: ül íróasztalánál, szigorúan összehúzott a szája, töpreng, és mögötte, mellette a Mikó utcai lakás ékessége, 4000 kötetes könyvtára. Az „írók írójá”-nak nevezték, jellemezhették volna olvasó írónak is. Munkarendjébe természetszerűleg tartozott bele a régmúlt magyar és külföldi alkotóinak tanulmányozása, állandó szellemi készenlétét a rokonnak hitt és hirdetett írótársak műveinek olvasása fokozta; éberen vigyázta a magyar irodalom alakulását. lóllehet ritkán szólt bele irodalmi (és az irodalmat pusztán ürügyként használó) vitákba, kivételképpen említhetjük a Toll c. lap nevezetes, Kosztolányi pamfletje által kirobbantott Ady-vitáját, kritikusként is működött, az Újság című napilapban, Műsoron kívül című rovatában gyakorta számolt be olvasmányairól. Ezekben az írásokban nem csekély kritikai érzékről tett tanúbizonyságot. S bár elemző készsége átlagon felüli kvalitásokat sejtet, véleményalkotása tapintatos, de sanda elhallgatásoktól mentes, ennél igazibb műfajokra is lelt: elő- és utószavai, rádióelőadásai, glosszái önálló irodalomtörténetről tanúskodnak. A különféle alkalmak során készített, esszébe hajló írások jelzik: az olvasmányok egyfelől idegen írói világok megértéséhez vezetik el, másfelől az olvasmány alkotójának portréját rajzolják föl, olykor csupán árnyképet, máskor a fény-ámyjáték segítségével remb- randti erejű arcképet vetítenek ki, adódhat azonban olyan eset, amelynek során a költőtárs művészetének lenyomatát kapjuk azáltal, hogy a művész vonásai tűnnek elő a Márai vázlatból. Vörösmarty Mihály sötéttüzű romantikáját Mára; látomása teszi szemléletessé: „Mintha Shakespeare füstölgő fáklyákkal és vértől rozsdás hadaival megszállta volna éjszaka Magyarországot.” Berzsenyi Dánielről 1935-ben: „Vérmes, kövér ember volt, magányos, rátarti és szomorú. A betűt minden felelősséggel értelmezte; nem írt le egyetlen hanyag sort sem.” Thomas Mann felolvasásáról szóló beszámolója túlnő az íróportré keretein, a harcos humanizmus, a szellemi ellenállás méltatásába csap át, az író egyéniségét és művészetét történelmi erők ütközőpontjába helyezve, tanúsítja Thomas Mann igazát: „Tiszta és nemes, ítéletében kemény és mértéktartó, spleenjében gyengéd és megértő (...) Mindenekelőtt öntudatos forma és összhang. S mindenen túl ez a mosoly, ez a kissé ironikus, kissé szenvedélyes, egyáltalában nem germán mosoly, amely prózáját is átvilágítja.” Nem kevésvé tanulságos, amiképpen az egykori élményt, Altenberg igénytelennek tetsző, ám magatartást sugárzó írásművészetét feleleveníti Márai. A hajdani Bécs bájára visszarévedezve végérvényesen a múltba tűntnek tetszik egy bohém magatartásforma, egy irodalommentes irodalmi formálás visszavonhatatlanul tegnappá vált, mégis éltet, mert mű és személyiség azonos ihletkor szülötte, egy író az, aki valójában, és nem akar másnak látszani. „Egyetlen pillanatra sem egyezett bele abba a szemléletbe,
