Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 2. szám - Donáth László: A "zsidókérdés – kétfajta német protestáns megközelítésben
50 DONÁTH LÁSZLÓ: A „zsidókérdés” - kétfajta német protestáns megközelítésben Bonhoeffer írása a harmadik birodalom kezdetén azért olyan nagy jelentőségű, mivel még a katasztrófa előtt figyelmeztet: ebben a kényszerhelyzetben kikerülhetetlenül az egyház igazsága forog kockán. Nem rajta múlt, hogy a zsidóüldözéssel szemben általa akkor megfogalmazott feladatokat az egyház egyre kevésbé hallotta meg. Bonhoeffer élete és halála kizárólag az ő hitelreméltóságát tanúsítja. A „zsidókérdés” és a háború utáni német egyházi nyilatkozatok Joggal vélhetnénk a háború és a soa élménye elvezette az újat kezdő német protestáns* egyházakat a bűnvalláshoz és a teológiai tisztázáshoz. Nem így történt. Az EKD (a németországi protestáns egyház) tanácsa - megszívlelve M. Niemöller indítványát - ugyan nyilatkozatot tett közzé 1945 októberében, de a Stuttgarti bűn- vallás (Stuttgarter Schuldbekenntnis) jelentősége ellenére tény marad: egyetlen szó sincs benne a zsidóüldözésről. Ha csak nem formulába rejtve, szemérmesen: „Végtelen szenvedést hoztak általunk sok népre és országra.” Az egyház bűne pedig abban állana „hogy nem vallott bátrabban, nem imádkozott hűségesebben, nem hitt vidámabban és nem szeretett forróbban”.8 Ijesztően általános szavak. Semmitmondó voltukat nem az idő múlása emeli ki igazán, hanem megint csak Bonhoeffer confessioja, aki 1940-ben, közvetlenül Hitler franciaországi győzelme után és a zsidóüldözés utolsó szakasza előtt így vall: az egyház „néma maradt, amikor kiáltania kellett volna, mert az ártatlanok vére az égre kiált... bűnössé lett Jézus Krisztus leggyöngébb és legvédtelenebb testvéreinek életében”.9 E magyarul is olvasható bűn vallásból10 nemcsak a Bonhoeffer és a Hitvalló Egyház közötti nyelvi-szóhasználatbeli különbség derül ki, hanem a teológiai és az etikai is. Nem véletlen, hogy a Hitvalló Egyház sem a háború alatt, sem azután nem keresett választ arra a kérdésre: vajon az egyház igehirdetése és társadalmi helyzete mennyiben járult hozzá a zsidógyűlölet kialakításához. Sőt, E. Bethge kritikus megállapítása szerint, a Stuttgarti bünvallás „fölfokozott vallásos nyelve” még a konkrét vizsgálat lehetőségét is fölismerhetetlenné teszi.11 Elmaradt az analízis akkor is, amikor az EKD zsinata 1950-ben Berlin-Weißensee- ben újfent dokumentálta álláspontját: Nyilatkozol az hráel ellen elkövetett bűnről (Wort zur Schuld an Israel). A zsinat többek között kijelentette: ,Az irgalmas Isten előtt mulasztás és hallgatás révén bűnrészessé váltunk azokban a gaztettekben, melyeket népünk tagjai követtek el a zsidók ellen”.12 Kétségtelen, ez a fogalmazás már az átlagos intelligenciájú német protestánst is messzemenő gondolatokra késztethette. Mivel azonban a zsinati határozat az egyház bűnrészességét kifejezetten a hallgatásra és a mulasztásra korlátozta, elő sem került az a kérdés, hogy az egyház azért az évezredes antijudaizmusért is felelős, mely igehirdetésében és hitoktatásában bizony szóhoz jutott. Sőt közvetve az aktív zsidóüldözésért is felelős, hiszen éppen igehirdetése erősítette a gyilkosokban a bűntető mentalitást. E lélek gyümölcse csak gaztett lehetett, teológiailag éppúgy, mint pszichológiailag. Az aktív felelősség kérdéséről azonban nem csak az EKD állásfoglalásai hallgatnak. A Reichsbruderrat (a nácizmussal egyet nem értő protestáns lelkészek tömörülése), * A német evangelisch szót fordítjuk protestáns szóval. A német evangélikus, református és uniált egyházakról van szó.
