Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989

1989 / 1. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. II. Pál apostol (első rész)

74

VEÖREÖS IMRE: PÁL APOSTOL

juk), de már nem tartozik a csak jelképesen, áttételesen alkalmazható, antik fogalmak sorába, amelyekkel az őskereszténység közelítette meg Jézus halálát. „Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltetett az Isten önmagával Fia halála által, akkor miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által” (Róm 5,10). A már tárgyalt mondat — „A régiek elmúltak, íme új jött létre” — így folytatódik: „Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Ugyanis Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem számította be nekik vétkeiket, és reánk bízta a békéltetés szolgálatát” (2Kor 5,17—19).

A most olvasott páli mondatok rendkívül világossá teszik Krisztus keresztjének és feltámadásának üdvjelentőségét. Isten szeretete Jézus értünk történt halálán át úgy nyúl a vele ellenséges viszonyban levő emberek, az egész világ felé, hogy a bűnbocsánat által rendeződjék Isten és ember viszonya. S ebben az új viszonyban az ember elfogadja a feltámadt, megdicsőült Krisztust Urának. „Mert Krisztus azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék” (Róm 14,9). Nem Istenben ment végbe változás Krisztus halála révén. Isten haragja ugyan megfigyelhető az emberiség életében, főként abban, hogy istentelenségük és gonoszságuk miatt kiszolgáltatta őket saját önzésüknek és vétkeiknek, de szeretete Krisztus jövetele előtt is megnyilatkozott türelmében (Róm 1,18—32; 3,25—26). Most pedig Fiának, Jézus Krisztusnak halálával és feltámadásával fordul az emberek felé, hogy ellenségből gyermekeiként tekintsenek reá, szeretete vi- szontszeretetet ébresszen bennük Isten és egymás iránt. Ez a kereszt üdv- eseménye. (Hátra van még az apostol szótárából Jézus halála üdvjeletőségé- nek leggyakoribb, központi fogalma: a megigazulás. Erről később szólunk.)

Már eddig is alig idézhettünk Páltól Krisztus kereszthalálára vonatkozó mondatot, hogy ne foglalta volna magában Krisztus feltámadását is. A két üdvtény elválaszthatatlan. Megfigyelhetjük azt is, hogy Jézus feltámadásának teljes jelentősége a „végső jövőben” bontakozik ki. Emellett a feltámadott Krisztus ereje már a jelenben megmutatkozik a benne hívő életében. Pál arról szól, hogy Isten erejét megtapasztalja az üldöztetésben, s így folytatja: „Jézus halálát testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is nyilvánvalóvá legyen testünkben” (2Kor 4,10). Az apostol életében a feltámadott Krisztus jelen van. Néhány mondattal később pedig a jövőről: „Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Űr Jézust, az Jézussal együtt minket is fel fog támasztani, és maga elé állít veletek együtt” (14. v.). Későbbi levelében is ismétlődik a kettős bizonyosság: „hogy megismerjem őt és feltámadása erejét” — a jelenben, s „eljussak a halálból való feltámadásra” (Fii 3,10—11).

A már említett „Krisztusban” kifejezés a megdicsőült Krisztus jelenlétét fejezi ki híveiben. (A „Krisztusban” kifejezést a magyar fordítások általában körülírják: Krisztus „hívei”, „hisznek”, a hívők, „lettek kereszténnyé”. Ezzel az eredeti jelentést elfedik: a Krisztus által meghatározott létről a hangsúly a hívő emberre tolódik.) Pál a Krisztusban való léttel nemcsak az egyes keresztényt, hanem a keresztény gyülekezetei is jellemzi (Gál 1,22. Az eredetiben itt „Krisztusban” áll.)

A feltámadt Krisztus jelenlétét a gyülekezetben elsősorban az igehirdetés hordozza. „ ... amikor hallottátok tőlünk az Isten szavát, nem emberi szóként fogadtátok be, hanem Isten szavaként, aminthogy valóban az, és annak ereje hat is bennetek” (IThessz 2,13). A kereszten végbement üdveseményt,