Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 1. szám - Rókusfalvy Pál: Tűnődés emberré fejlődésünkről
RÖKUSFALVY PÁL Tűnődés emberré fejlődésünkről i A felnőtté válás számomra — ifjúkoromban — ígéretes és szinte elérhetetlen csodának tűnt. A felnőtteket, szüléimét tisztelve, őket jónak, tökéletesnek tartva s közben a magam csekélységét is érezve, áthidalhatatlan szakadékként meredt felém a kérdés: hogyan válók felnőtté, jó felnőtté, erőssé? Szorongásomat csak tetézte konfirmációs igém: „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti Mennyei Atyátok tökéletes!” A teljesítménymotivációnak ez a maximális követelménye mint belém sütött bélyeg egyszerre segített és nyomasztott. Aztán a második világháború végén és után az értékek világának teljes összeomlását megtapasztalva — s ebből népünk máig sem lábalt ki, nem tért magához — hamar felnőtté váltam s rádöbbentem — s erre még ősz nagyapaként is naponta Nyilas Misi értéktisztelő naivitásával döbbenek rá —: a felnőttek korántsem mind jók! Sőt, a nemzet hivatásos napszámosaként már száraz szemmel állapítom meg a puszta tényt: ma a felnőtt társadalom példája az egyik legfőbb akadálya az ifjúság eredményes nevelésének. Kézenfekvőnek tűnnek tehát az alábbi következtetések és kérdések: — Amint felnőtté váltunk, fejlődésünk megáll. Az Élettel találkozva már csak kopunk emberségünkben. — Sőt felnőtt hitetlenségünkben — a tapasztalat bölcsességének álcázva azt — mi öljük meg a fiatalokban a fejlődés lehetőségébe vetett hitet, mi vesszük el az eszményeinket, mondván: „majd ha nagyobb leszel, benő a fejed lágya is!” Egy tanítványom a Testnevelési Főiskolán nyíltan megkérdezte: „Szükségszerű, hogy a felnőttektől minden rosszat átvegyünk, tudjuk-e konzerválni a jóságunkat, vagy a pofonok minket is önző, kemény szívű felnőttekké formálnak?” — Számomra, aki a Jövő nevelőit nevelő pedagógus vagyok, a hivatásom, az életem értelmét dönti el a válasz e kérdésre: van-e egyáltalán alapja az ember fejleszthetőségén alapuló pedagógiai optimizmusnak? Az életproblémák egzisztenciálissá válásának ezen a szintjén a szaktudomány objektív részigazságai bár szükségesek, de nem elegendőek ahhoz, hogy ilyen embert próbáló időben a hittel végzett munka szilárd fundamentumául szolgáljanak. Az emberi fejlődés alapjait mélyebben kell keresni, mint az egyes életkori szakaszoknak, az egyes élettani és lélektani funkciók fejlődésmenetének feltárt törvényszerűségeiben. (Félreértés ne essék: ez is fontos!)
