Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 1. szám - Endreffy Zoltán: Ökológia és erkölcs
ENDRE^FY ZOLTÁN: ÖKOLÓGIA ÉS ERKÖLCS 25 és a rajta lévő élőlényekre haragszik, hanem az ember bűne ellen kíván fellépni, a gonoszságot akarja feltartóztatni: a természet romlása figyelmeztető jel, amely megtérésre szólítja fel az embert. Ha pedig az ember megtér, akkor a próféták szerint nem marad el Isten áldása sem, amely az ember és természet közti harmóniát is helyreállítja: „Folyókat fakasztok a kopasz dombokon, és forrásokat a völgyek ölén. A pusztaságot tóvá változtatom, vizek forrásaivá a kiaszott földet. A sivatagban cédrust növesztek, akácot, mirtuszt és olajfát” (Ézs 41, 18—-19). A fentiekben amellett próbáltam érvelni, hogy az ökológiai válság nem a keresztény erkölcs ilyen vagy olyan sajátosságának — például antropocentrikus szemléletének — következménye, hanem inkább azzal hozható kapcsolatba, hogy a szekularizáció folyamán a modern társadalmak eltávolodtak a keresztény erkölcsi hagyománytól. Ez azonban nem ok semmiféle keresztény önelégültségre. Hiszen másfelől mégiscsak tény, hogy az a tudományos, technikai és gazdasági fejlődés, amely napjaink ökológiai válságát létrehozta, annak a nyugati civilizációnak a terméke, amely több, mint ezer éven át keresztény civilizáció volt. Ha tehát ez a fejlődés végbemehetett és az ökológiai válság bekövetkezhetett, akkor ebben szerepet játszottak a kereszténységnek egyes torzulásai és vétkei is. A szekularizáció eredményeként a vallás nagy mértékben individualizálódott és spiritualizálódott; azaz: oly mértékben vált magánüggyé, hogy a vallás a lélek és Isten intim viszonyára, valamint a személyes emberi kapcsolatok körére korlátozódott, ami pedig ezen kívül esett (a gazdasági élet, a politika, a társadalom világa), az a vallástól független, „profán” életszférába sorolódott be. Abba a profán szférába, ahol az embernek — e szekularizálódott kereszténység szerint — nem a vallás törvényeit és előírásait kell követnie, hanem az egyes életterületek saját, világi törvényeit (a gazdasági életben a piac törvényeit, a politikában a pártérdekeket, a technikában a hatékonyság növelésének szempontjait stb.). Így állt elő az a furcsa helyzet, hogy vallási és erkölcsi szempontból semlegessé, közömbössé vált (keresztény emberek szemében is) az, ami a gazdaság és a technika „profán” világában történik, s ez vezetett a gazdasági és technikai fejlődés súlyos „mellékhatásaihoz”, globális ökológiai válsághoz. Örvendetes dolog, hogy a keresztény gondolkodás szükséges revíziója világszerte megkezdődött. A különböző keresztény felekezetek tagjai egyre többen ismerik fel, hogy a keresztény felelősség nem korlátozódik a lelkiségre és a magánéletre, hanem magában foglalja a társadalmi igazságosság megteremtésének, a béke biztosításának és a teremtés megóvásának nagy, politikai feladatait is. Ennek a felismerésnek a jegyében javasolta 1983-ban az Egyházak Világtanácsa a különböző kersztény felekezetek egyetemes békezsinatának összehívását. Időközben a zsinat előkészítése — a „zsinati folyamat” -— meg is kezdődött. Nagy lendületet adott e folyamatnak a kiváló német fizikus és filozófus, Carl Friedrich von Weizsäcker, aki 1986-ban Die Zeit drängt (Az idő sürget) című könyvében elsőként vázolta fel részletesen a tervezett zsinat programját, s javasolta, hogy a zsinat munkájába a béke mellett vegyék fel az igazságosság megteremtésének és a teremtés megóvásának kérdéskörét is. A keresztények „világgyűlése” felé vezető úton fontos állomás volt Bázel, ahol 1989. május 15. és 21. között az Európai Egyházak Konferenciájának és az Európai Katolikus Püspöki Konferenciák Tanácsának rendezésében ökumenikus összejövetelt tartottak a béke és az igazságosság témakörében.
