Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 2. szám - Kulturális figyelő
Kulturális figyelő 87 tésére tör”. Az fró kutatja az okokat, a történeti sérelmeket, de végső soron oda érkezik, amit levélváltó társa, Sziklay László fejez ki a könyvecskében: „ha meg akarjuk keresni szomszédaink ellenszenvének gyökereit, pszichológiai okokat kell keresnünk. A történeti tények pszichológiai alapon válnak legendákká, s a legendák tömegvonzása nagyobb, mint a valóságé”. A bennünket övező „közérzelmi gyűrű” hőfokának alakulására közvetlenül nem hathatunk - írja Illyés Gyula -, „’diaszpóráink’ helyzetének is észlelői vagyunk csupán. Hathatunk azonban mindkettőre saját körünkben való magatartásunkkal.” Ez a könyve végén jelentkező reménysége állandó feszültségben marad az előzőleg kimondott keserűségével, hogy századunk tízes éveitől a szellem emberei szüntelen nyújtották a testvéri kezet a körülöttünk élő népek felé, de ők nem fogadták el. Ady, Bartók, Babits, Kodály, Móricz és mások elveit „tündöklőre csiszolt örökségként” vette át az ő nemzedéke, és készítette fel rá a következő nemzedékeket. „Meleg pillantás gyűl pillantásuk^ ha vigyázó szemüket immár nem Párizsra, hanem Pozsonyra, Bukarestre, Belgrádra vetik”. És nem kaptak viszon- zó pillantást - jön elő ismételten a fájdalmas élmény az írásokban. A kudarc a kötetben sehol nem ingatja meg Illyés Gyula alapállását: a múlt szigorú vizsgálata, félreértések tisztázása - rendíthetetlenül. „Hittem, hogy az emberiségre pirkadás jön. A vadszelídítő tekintetektől.” Ezt a dacos hitét az 1977-es híres karácsonyi és újévi cikkében mondja ki. Éppen abban az írásában, ahol Herder kétszáz éves jóslatával nézett szembe: „A mások közé ékelt kis számú magyaroknak századok múltán talán majd a nyelvét sem lehet fölfedezni.” És amely cikkében idézte Fülep Lajos beszámolójából a „félelmes és groteszk” képet, amikor Ady hotelszobájában délelőtt, felriadva rövid álmából, keserűen arra gondol: „most fölkel és fölöltűzik az utolsó magyar.” S amely cikkében Illyés leírja a még félelmetesebb órákat az ország első-világháborús összeomlásakor: „Ady bénulásos szája újra és újra ezt a szót akarta kimondani: Erdély. Mert olyan sötétet még ő sem jósolt, mint amit haldokló szemével látott.... A magyar anyanyelvű közösség darabokra tört.” A biztató összefoglalása az írónak, „aki ennyi aggódást összehordott”, a népünk iránti megbecsülő figyelem néhány jelének vázolása kontinensünkön túl is. De ennél a változékony képnél döntőbb válasza a jóslatra és a helyzetre a feladat egy egyszerű mondatban: „A nemzet időszerű tudatának szolgálata.” Még nem szóltunk a könyv címadó írásáról. A kisebbségi sorsban elnyomottakért az írók a gondolat eszközeivel hangosan dörömböljenek, s ezzel nehezítsék azok kiszolgáltatott helyzetét, vagy reájuk tekintettel hallgassanak? - ezt a kérdést nemcsak a magyar etnikumra nézve veti fel, hanem más népekre is tekint. Töprengésében - a türelmetlenség és a visszafogottság között a védtelenek iránti felelősségből - egyértelmű döntésre jut: „meg kell lelni minden módot, hogy a szellem emberei a szellem szintjén adjanak hangot végeredményben nagyon is szociálisjogok védelmében: az egyenlő anyagi és művelődési föltételekért.” Azzal zárja ezt a cikkét: „Századunk most mintha...akusztikát kínálna anyanyelvi közösségünk ’elvárásai’-hoz.” Előzőleg már kimondotta ebben az írásában is a magyar írók előtt álló feladatot: „a nemzeti tudat szolgálata”. A könyv tíz évig pihent raktár mélyén. írója ha ma élne és széttekintene, megrendülve látná: külső és belső bajok fájdalmas nyomására ébred a magyar nemzeti tudat. S világszerte fokozódik az akusztika érzékenysége a nemzeti kisebbségek sokszor hangtalan jajára. Veöreös Imre Magyarságkutatás A Magyarságkutató Intézet Évkönyve Budapest, 1988. Az időben rövid múltra visszatekintő, de munkában, értékmegőrzésben jelentős eredményeket elért Magyarságkutató Intézet második évkönyvét tartjuk kezünkben.
