Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 2. szám - Kulturális figyelő
Kulturális figyelő Cs. Szabó László: Római muzsika Budapest 1988. Magvető Kiadó Cs. Szabó László írásai között különleges helyet foglal el a Római muzsika c. esszé-napló. Az emigráns író sokáig készült egy nagy összefoglaló munka megírására, amelyben szellemi vonzalmainak summázásával föltette volna a koronát a hatalmas, szerteágazó életműre. Az ösz- szegző mű végül nem készült el, ez a vallomásos könyv azonban - az utolsó éveiben írt Görögökről c. kötettel együtt - mégis képet adhat arról, hogy mi volt a szerző számára az európai kultúrában a legfontosabb. A száműzetés élménye különösen fogékonnyá tette Cs. Szabót a Róma-központú mediterrán kultúra befogadó hajlamára. Ez a kultúra (amely a szerző szerint nem más, mint a voltaképpeni európai kultúra) nem monolit képződmény: nem egységes, hanem egyesítő. Róma már antik fénykorában is kölcsönzött elemekből alkotta meg sajátos, összetéveszthetetlen szellemi arculatát. A leigázott népek kultúrája fölszívódott a hódítókéba; rejtetten, mint a szomszéd etruszkoké, vagy látványos módon, mint a Mediterránum tanítómestereié, a görögöké, akiknek közvetítésével a császárkorban a keleti szellem is eljutott a Nyugat fővárosába. A színskála csak gazdagodott a kereszténység diadalra jutásával: a „barbárokból” lett modern keresztény nemzetek rendre hozzájárulnak a keresztény kultúra gazdagításához, mintegy viszonozva a római hatást. (Példaképpen elég a német-itáliai szellemi kapcsolatok gyümölcseire utalni.) De van-e ott igazi - akár szellemi - haza, ahol mindenki otthon érezheti magát? Róma egyszerre a világ kulturális fővárosa és szellemi senkiföldje, amely befogadja a szellem és a politika száműzöttjeit, de amely saját szülötteinek sem tud igazi otthona lenni. Ez az otthontalanság-érzés is magyarázza az itteni művészet hősies perfekcionizmusát: a Remekmű megalkotásának vágyát. A nagy itáliai művészek olyan alkotói gesztust akarnak tenni, amellyel helyreállítható és megelőlegezhető a Világrend - egy olyan rend, amelyben honos és hontalan egyaránt megtalálja a helyét. A Mű roppant erőfeszítéssel létrehozott rendje azonban nem adhat megnyugvást. Az itáliai - az európai! - alkotó szinte soha nem boldog, s munkáját gyakran érzi elhibázottnak. Ebből a szempontból mindegy, hogy „klasszikus” vagy „romantikus” alkat; hogy külső élete nyugalomban és elismerésben vagy sikertelenségben és megpróbáltatások között zajlik. A sikeresek meg- hasonlottsága árulkodik igazán a közös boldogtalanságról. Vergilius kudarcnak érezte az Aeneis-1, Horatius tiburi idillje valójában rezignált visszavonulás - pedig látszólag mindketten elérték, amire egy költő vágyakozhat. Michelangelo hasztalanul próbálja kőbe vésni platőni ideáit - „csak” földi titánokat képes alkotni. S ahol látszólag teljes a mű harmóniája, ahol anyag és forma, ész és érzékiség tökéletes egysége megvalósulni látszik, mint Raffaello munkáiban, ott éppen ez a tökéletesség okoz zavart: a mű „túl szép”, kirí környezetéből. Aki alkatánál fogva „hazataláló”, az otthontalan társai között éppen azért lesz száműzötté. Az a kompenzációs törekvés, amellyel Itália művészei az otthontalanság érzését évezredeken át oldani próbálták, a mediterrán-európai világ politikai kultúrájában is megmutatkozik: a Róma-központú birodalom kialakításának makacs törekvésében. Az európai birodalmi eszme, noha sokszor igazolt zsarnoki uralmat, nem hasonlítható a keleti despotizmushoz. Politikai tar-
