Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 2. szám - Fried István: Székács József arcképéhez
80 FRIED ISTVÁN: Székács József arcképéhez át és népszokásokat fejtegető leírásaira. A szerb és a magyar irodalom „rokonulásá”- ról értekezők Székácsra elődként tekintettek. S amikor az 1860-as évektől a Kisfaludy Társaság sorozatot tervezett a magyarországi nemzetiségek népköltészetéből (a sorozatban szlovák, ruszin és román népköltési gyűjtemény jelent meg), ez Székácsot arra késztette, hogy 1836-os kötetét új kiadásra készítse elő. Közben azonban Székácsnak mintegy hivatalból kellett foglalkoznia a szlovák törekvésekkel, egyfelől az 1859-es pátenst követő időszakban, mikor is a szlovák egyházi vezetők egy részével szembekerült, másfelől az 1860-as esztendőkben, amikor is a szlovák nyelvű egyházi énekeskönyv problémája került napirendre. Székácsnak idevonatkozó tevékenysége, bányakerületi szuperintendensként kiadott pásztorleveleinek hatása még egyáltalában nincsen feldolgozva, jóllehet a részben kiadott és a szlovák költők által írott levelek erre ösztönözést adhatnának. Ezekben a levelekben viszonylag gyakran fordul elő Székács József neve; s a magyar és pátens-ellenes magatartást nem egy szlovák megnyilatkozás bírálja. Éppen ezért érdemel figyelmet Székács József egy gesztusa, amely egy eddig kiadatlan leveléből tetszik ki. A Matica slovenská turócszentmártoni könyvtárának kézirattárában bukkant föl ez a tárgyát tekintve nem, ám a két érintettet, a levél íróját és címzettjét tekintve mégis jelentősnek minősíthető rövid levél. Székács levelét 1862. október 19-éről keltezte, s a címzett Andrej Braxatoris, szlovák költői nevén: Sládkovic, a szlovák romantika első nemzedékének kiemelkedő jelentőségű költője, akinek A gyetvai legény című elbeszélő költeménye (amely Mátyás király korában játszódik) és a Toldi között joggal vont a kutatás párhuzamot a művek irányzatát, az alakformálás módját és a népies előadásmódot jellegzetesként kiemelve. Önmagában természetesen az nem rendkívüli, hogy Székács József hivatalos ügyben egy lelkésztársához fordul, aki történetesen szlovák költő is, és e minőségében leveleiben többször elhatárolta magát a magyar költőtárs egyházpolitikai állásfoglalásától. Még az időpont sem rendkívüli, bár figyelemre méltó. Hiszen a reménykedések ismét csalókának bizonyultak, az októberi diploma és a februári pátens, majd az 1861-es, turócszentmártoni „nemzetgyűlés”-e megfogalmazta ugyan a szlovák igényeket egy szlovák területre, amely autonómiával rendelkezik, de sem Pesten, sem Bécsben nem értek el a Memorandummal eredményt, mint ahogy a magyar kívánságok sem teljesültek. Természetesen más volt a magyar, más a szlovák álláspont az „Okolie” és a megyék arrondációja ügyében, és a Sládkovic által irodalmi műbe fogalmazott Svatomartiniáda (Szentmártoniász) jól fejezi ki a szlovák költő (és e művében nemzetpolitikus) véleményét. Ennek a véleménynek szerves része, hogy többek között a magyarsággal való összefogást keresi, Magyarországot hazájának tartja; de éppen a „magyar politikai nemzet” fogalomkörében eltér álláspontja a magyarokétól. A reménységek kihunyta után kapja meg (nem Sládkovic, hanem Braxatoris) a levelet Székácstól, méghozzá szlovák nyelven. S ez az a gesztus, amelyet méltatnunk kell. Ugyanis Székács írhatott volna németül is, magyarul is (Sládkovicnak ismerjük német és 1847-ből magyar nyelvű levelét); s ha 1862-ben talán már nem fogalmazott is magyarul, jól értette a magyar nyelvet. Székács kora gyermekkorában, iskolai és tágabb környezetében tanult meg szlovákul, és e szlovák nyelvtudása segítette a szerb nyelv gyors elsajátításában. Persze nem tudjuk, hogy például Safárikkal, a szlovák származású költő-tudóssal az 1820-as évek végén, Újvidéken müyen nyelven beszélt, de annyi bizonyos, hogy a gyermekkorban megismert szlovákot az 1830-as évek műfordításainak tanúsága szerint ekkor még használni tudta. Lehet, hogy ez a nyelvtudás 1862-re megkopott, s az is lehet, hogy valaki Székács környezetében lefordította vagy kijavította a levelet, de a kézirat vitán felül Székácsé,
