Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989

1989 / 2. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdasgsága. Pál apostol

72 VEÖREÖS IMRE: Az Újszövetség színgazdagsága várva a fiúságot”, Isten gyermekeinek üdváliapotát (23.v.). Mert megszabadulásunk, megmentetésünk „reménységre szól” (24.v.). Pált elsősorban az egyes ember, a gyülekezet és egyház ügye foglalkoztatja levelei ben. Érthető, hiszen az Istenhez való viszony, a hit mindenekelőtt a legszemélyesebb kérdés, amely ugyanakkor összekapcsol azokkal, akikkel együtt járunk, botladozunk és keresünk ezen az úton. Mégsem vádolhatjuk individualizmussal, szűk látókörű egy- háziassággal, amit jelez az olyan tágra nyíló ablak, egyetemes és kozmikus látóhatár, amelyet a fentebbi levélszakasza és a következő fejezetünk mutat. Hűség Izraelhez Az apostol életének legdrámaibb mozzanata következik, amely mellett meglehetősen felületesen és közönyösen megy el a keresztény teológusok sora. A Római levél 9-11. fejezete Pál személyes életkérdésén túl látomásszerű koncepcióját tartalmazza az em­beriség és Isten viszonyának végső alakulásáról. Szaggatott mondatai elárulják, mi lyen mély sebek fakadnak fel benne. „Igazat mondok Krisztusban, nem hazudom, lelkiismeretem tanúskodik meLlettein a Szentlélek által, hogy nagy az én szomorúsá­gom, és állandó szívem fájdalma” (9,1-2). Inkább maga lenne „átok alatt, Krisztustól elszakítva” testvérei, test szerinti rokonai, a zsidók helyett (9,3). Az apostolt gyötri, hogy Izrael népének nagy része elutasította Krisztust. S a legnagyobb áldozatra is kész lenne: cserélne népével, a Krisztustól való eiszakítottságot is magára venné, ha ők Jé­zus Krisztusban való hitre jutnának. A kereszténnyé lett zsidó Pál tántoríthatatlanul szereti népét, mely őt megveti, ül­dözi Krisztus-hitéért, missziói munkájáért. Az apostol szívében mindvégig zsidó ma­radt, még ha korának zsidósága el is taszította. És mint zsidót gyötri, hogy népe nem fogadja el a Krisztusról szóló evangéliumot. Fáj neki Izrael elzárkózása, miközben az általa hirdetett evangélium a pogányok között, ha küzdelmesen is, de megy előre. Ez a saját belső fájdalma állítja eléje azt a kérdést, amellyel teológiai problémaként küzd e három fejezetben: hogyan egyeztethető össze a fentebbi helyzet Izrael válasz­tott nép voltával és Isten ígéreteivel? Pál fejtegetéseinek csak fő vonásait érinthetem. Az Ószövetség tanúsága szerint Isten a többi nép közül kiválasztotta Izraelt, nem értékéért, nagyságáért - hiszen mindig kis nép volt -, hanem szabad, szuverén kegye­lemből, szeretetének megnyüatkozásaként, hogy tanúja legyen a pogányok között (5Móz 7,6-8;43,10). Isten visszavonta most Izraelnek adott ígéreteit? - kérdezi Pál. Nem - felel rá. Ezt egyrészt azzal támasztja alá, hogy „most is van maradék a kegyel­mi kiválasztás szerint”, mint Illés próféta idején (Róm 11,2-6). Pál itt a zsidókeresz­tényekre gondol, akik közé tartozik őmaga is. Másrészt felvázol egy történeti reménységet, melynek valóra válását pogánymissziói munkája is szolgálja: Izrael el­zárkózásával a keresztény misszió a pogányok felé fordult, a pogány népek között Krisztusban hívő gyülekezetek alakultak. Ezek a pogányok tehát üdvösségüket köz­vetve Izrael lelki „megkeményedésének” köszönhetik. Ez azonban nem végleges hely­zet. Az apostol isteni misztériumnak, titoknak mondja azt a látását, amely őt űzi, hajtja pogánymissziójában: „Izraelnek egy részét megkeményedés érte [mindaddig], amíg a pogány népek teljes számban be nem jutnak [az Egyházba], és így az egész Iz­rael üdvözölni fog” (11,25-26). A végső következtetést így vonja meg a pogányokból lett keresztények számára: a Krisztust elutasító zsidók „az evangéliumot tekintve ugyan [Isten] ellenségei a ti ja­

Next

/
Thumbnails
Contents