Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 2. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdasgsága. Pál apostol
VEÖREÜS IMRE: Az Újszövetség színgazdagsága 67 tett bennünket? Ki ítélne kárhozatra? A meghalt, sőt feltámadt Jézus Krisztus, aki Isten jobbján van, és esedezik is értünk?” (Róm 9,32-34) Ezt a bizonyosságot egyetlen aggodalom kísérheti: a hit elvesztésének félelme, amely minden hívőt alázatos remegéssel és Isten hűségébe vetett bizodalommal tölthet el, de teljességgel ellenkezik a cselekedetek alapján történő ítélet gondolatával. Mert akkor mindenkinek vége, s az egész evangélium, amelyről Pál és az első kereszténység vallást tett, összeomlik. Az apostol eljut eddig a kétségbeejtő feltételezésig, hogy elutasítsa: „ha a törvény által van az igazzá válás, akkor Krisztus hiába halt meg” (Gál 2,21). Pál tanításának két számunkban történő vázolása során terjedelmi okból nem foglalkozhattunk a páli teológia belső fejlődésével, ami világosan nyomon követhető leveleiben. Az első thesszalonikai levelet legalább három év választja el a következőtől, a galáciai levéltől. Az apostol közbeeső hitbeli és eszmei elmélyülését tükrözi az utóbbi levél, amelyben először vetődik fel és kerül központi helyre a hit által való megiga- zulás kérdése. Pál teológiai továbbgondolkodását mutatják a következő levelei, hogy csúcsra érjen az utolsóban, a Római levélben. Ezt mintegy hat esztendő választja el az első thesszalonikai levéltől. Innen érthető, hogy az 1 Thessz-re keveset hivatkozhattunk, mert abban még a „korai” Pál nyilatkozik meg, s annál többet idézhettünk a Róm-ból, a „késői” Pál evangéliumhirdetésének summájából. A páli teológia mélyreható fejlődésére, változására az utóbbi években S. Schulz zürichi professzor hívta fel a figyelmet. A megigazulásról szóló páli tanítás nagyon is általános érvényű és mindenkor időszerű lesz szemünkben, ha nem csak eredeti összefüggésében, a törvény problematikája felől nézzük. Pál ezzel a tannal - ahogyan tanulmányunk első részében írtuk - vallásoktól függetlenül tulajdonképpen minden ember Istenhez való viszonyának alapkérdését vetette fel: rábízza-e magát teljesen Istenre, vagy erkölcsi teljesítménnyel és kultuszgyakorlattal önigazságra tör, érdemeket szerez, és Isten ilymódon történő megnyerésével akar föléje kerülni, saját érdekének eszközévé tenni. Nem véletlen, hogy az előzőkben többször idéztem Luthert. Az Isten igazságáról és a megigazulásról, igazzá válásról szóló páli tanítást Luther fedezte fel újra: „Nem szégyenlem az evangéliumot, mert Isten üdvösséget hozó ereje az mindenkinek, aki hisz, elsősorban zsidónak, de görögnek [pogánynak] is. Mert Isten igazsága nyilatkoztatik ki benne hitből hitbe, ahogyan meg van írva: ’Az igaz a hitből fog élni’” (Róm 1,16- 17). Az egész reformáció ebből a páli igehirdetésből született. A reformáció öröksége elevenedik meg abban az eszmecserében, amely az utóbbi években Pál tanításáról folyik. Protestáns és katolikus írásmagyarázók egyaránt részt vesznek a kutatásban. A véleménykülönbségek nem felekezetek szerint oszlanak meg, hanem átszelik a felekezeti határokat (E. Lohse). A kegyelem személyes jellegét felismeri a mai római katolikus teológia azzal, hogy nem dologi ajándéknak (Sachmittei- lung), hanem „Isten önközlésének” (Selbstmitteilung) értelmezi (pl. J. B. Metz, K. Rahner). A megigazulás reformátori értelmezéséhez katolikus részről H. Küng jutott legközelebb (Pöhlmann). Protestáns teológusok között is ütköznek vélemények, amint erre fentebb már céloztunk. Ezek közül az elsősorban tudományos jelentőségűekről itt nem szólunk, de a hitbe vágók sorából két példát említek. A lutheránus W. Dantine mondotta a Lutheránus Világszövetség 1963. évi helsinki nagygyűlésén, amelynek központi témája a
