Diakonia - Evangélikus Szemle, 1989
1989 / 2. szám - Kabdebó Lóránt: Weöres Sándor és irodalmunk múltja
26 KABDEBÓ LÓRÁNT: Weöres Sándor és irodalmunk múltja mellett van egy időtlen egymásbakapcsolódása is, az éppen most aktuális történések természetes egybeesése, rímelése más korok hasonló jelenségeivel. A történetiséget a szinkronitás átérzése egészíti ki számomra. Ennek az együttérzékelésnek ihletett mestere Weöres Sándor. Minden Eco-i játékot megelőző remeklése, a Psyché: ma látom csak milyen jelentős korszakot nyitott. Egy önmagát kereső csalódott világ „kulturális metaforáját” élte át. Egy elsüllyedt, „régi” költői vüágba, Kazinczy irodalomtörténeti pillanatába kapaszkodva tájékozódott saját bizonytalanná vált jelenében. Új művet teremtett úgy, hogy közben felfedezett egy múltat. Ezzel a múlttal vágta ki magát a jelen labirintusából: a már lejátszódott történetben átélhette a saját történetét vesztő mai ember tájékozódásvágyát. Azt hittük, játszott. Pedig ütemelőző volt. A rózsa neve másfél évtizeddel utána született. Ha most néhány jelenet és ötlet erejéig tapogatózom a 18-19. század fordulóján, Kazinczy kedvencei között, hadd fogjam az ő kezét, hadd kövessem léptei nyomát. Ma már ez is irodalomtörténet: 1970 tavaszán, amikor Károlyi Amy és Weöres Sándor Miskolcon jártak, az Értelmiségi Klubban találkoztak olvasóikkal, másnap, április 10-én (ekkorról származik a fiaimnak szóló dedikáció a Bóbita és Zimzizim kötetekben) délelőtt Trabantomba ülve elindultunk négyen - a már akkor is terebélyes Bata Imrével „súlyosbítva” - Kistokajba. Megkeresni a református parókiát: vajon megvan-e még a régi anyakönyv, amelybe atyja jegyezte be születésekor a költőt, Ungvárnémeti Tóth Lászlót, akinek alakját és költészetét éppen Weöres Sándor fedezte fel, azokban az években pedig Psyché történetében alakított alakja körül művészi aurát. Történetünkhöz tartozik, hogy a 3-as főútvonal átépítése miatt terelések közt előbb más falucskába tévedeztünk (Szirma Miskolchoz tartozván, külön eligazító névtábla nem jelölte), kedvesen fogadtak, lassan derült ki, rossz felé járunk; utóbb ijedten, félve az elsüllyedéstől vizes-agyagos kivájt úton kellett átgyorsítanunk. Végül mégis: meghatottan néztük a valahai beírást. Mint tettem magam is egy évtizeddel hamarább, amikor a miskolci mindszenti plébánián kerestem ki Kazinczy másik kedvencének, Dayka Gábornak születési adatait. Tudom, a szülőhely a legkevésbé meghatározó egy pályaképben, főleg akkor, ha a szerves kapcsolat utóbb meg is szakad. Huszadik századi példán: Szabó Lőrinc még Balassagyarmatot is vallotta eszméltető közegének, mint szülővárosát. Mégis, az utókor éppen kultúrateremtő igyekezetében keltheti életre a lexikon-adatot: az elszakadt szálakat visszavarmi, az elveszett összefüggéseket megkeresni. Az utódoknak van szükségünk a múltra, főleg arra a múltra, amely - így-úgy - jelen kultúránkba is beleépült. Különösen akkor, ha a szálak igazából el se szakadtak. Vegyük a két Miskolcon-Miskolc körül születettet. Dayka Gábor Egerben, Kassán tanul, leghíresebb verseit - köztük a Titkos bú című antológiadarabot - Mérán írja, orvosa, Viczay doktor Kassához köti, tanári munkája előbb Lőcsére telepíti majd Ung- várra. Tóth László - református lévén - Sárospatakon tanul. Egyik kispap, másik teológus. És bárha mindketten a tájhoz továbbra kötöttek, a kitérőben is közösek: mindkettő számára a pesti felszabadult élet a meghatározó. Szabad városi emberek. Más-más korban, de mindketten éppen a városi felpezsdülés visszafojtódásának (a kor jellegzetes kifejezése, hangulata!) lesznek áldozatai. H. József után, illetőleg a napóleoni háborúk reakciójaként. Végülis az egyikből tanár lesz, a másik orvosnak tanul, fiatalon hullnak. A lelket mindkettőben Kazinczy tartja, bennük látva, várva, vélve a „fentebb stü” diadalra-vivőjét. Epigrammával ünnepli az egyiket, a másikat bíróul örökíti meg, aki ítél túlzottan is népszerű kortársuk, Himfy-Kisfaludy fölött („Tűzbe
