Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. I. Jézus és az őskereszténység
74 VEÖREÖS IMRE: AZ ÚJSZÖVETSÉG SZÍNGAZDAGSÁGA Jézus szavain átütő „hatalom” más alkalmakkor is megfigyelhető, anélkül, hogy indokolná személyével. Hasonló megmagyarázhatatlan hatalom jellemezte Jézus egyes cselekedeteit is. A vámszedőkkel és „bűnösökkel”, a zsidóságban megvetett, kiközösített, -tisztátalannak minősülő személyekkel asztálközösséget létesít, ami korabeli felfogás szerint a velük való teljes közösség vállalását jelentette, és elképzelhetetlen volt egy kegyes zsidó számára. Ezt az a Jézus tette, aki Isten uralma eljövetelét hirdette, s így ezzel a tettével az Istennel való közösséget nyitja meg előttük. A Jézus szavaiban és cselekedeteiben mutatkozó különleges hatalom az Istentől való rendkívüli küldetését jelzi. Megnevezésére csak egyetlen kategória volt alkalmas, „teljésén függetlenül attól, hogy ő maga használta vagy megkövetelte volna, az, amelyet tanítványai végül is tulajdonítottak neki, a Messiás kategóriája”. Käsemann-näk, az élők közül legkiemelkedőbb újszövetségi teológusnak ezt a találó megállapítását kiegészítve: Jézus az őskereszténység hitvallásának egyetlen későbbi megjelölését sem alkalmazta önmagára (E. Lohse), de az a teljhatalom, amely saját szavaiban és cselekedeteiben jelentkezett, valóban arra a titokra mutat személyében és küldetésében, amely húsvét után az őskereszténység hitében megvilágosodott, és a Krisztusról, az Isten Fiáról, az Űrről, az Üdvözítőről szóló hitvallásban kifejeződött. Bultmann, akit az újszövetségi kutatásban elért eredményei századunk legjelentősebb írásmagyarázójává tesznek, de egyes tételei miatt sokan szembefordultak vele, találóan mondotta: a földön járt Jézus döntésre hívó szava ténylegesen olyan krisztológiát, Krisztusról való tanítást foglal magában („implikál”), amelyet azután a húsvéti gyülekezet vallástételében kifejtett („explikált”). A földi Jézus tudatát boncolgatni nincs lehetőségünk, s nem is döntő a keresztény, a húsvéti hit számára. Ha neki földi életében egyedül az Istentől rábízott feladat elvégzése volt a fontos, maradjunk meg csendes, áhítatos visszahúzódásban emberi tudatának rejtélye előtt. Az Abba, Atyám megszólítás abban a korban egyedül Jézus imádságaiban fordul elő, s az újszövetségi 'kutatásban az ipsissima verba, Jézus legszemélyesebb szavai közül valónak számít (Mt 111,25—26 stb.). A palesztinai zsidóságban nem volt szokás Istenhez így imádkozni, mert a szó a köznyelvben gyermeki megszólításként fordult elő. Túl családiasán hangzott. Jézus mégis ezzel a megszólítással fordult Istenhez. Nem vehetjük ezt az Isten Fiáról hangzó őskeresztény vallástétel értelmében, ezt már a szó hétköznapi csengése is megtiltja (J. Jeremias). Ellenben utal ez a megszólítás Jézusnak az Istennel való bensőséges viszonyára: „úgy beszélt Istennel, mint gyermek az apjával, bizalomteljesen, az oltalmazottság tudatában, egyúttal tisztelet- teljesen és engedelmességre készen” — ahogyan az említett kutató szépen kifejezi. Jézus imádságos élete titok előttünk; az evangéliumokban olvasható részletes jézusi imádságok a róla szóló őskeresztény vallástétel részei. Jézus földi élete során az Istennel való páratlan kapcsolata az Abba megszólításban rejtélyként húzódik meg, hogy húsvét nyomán táruljon fel a Benne való hit előtt. Isten irgalmas szeretőiének hirdetése végigvonul a földön járt Jézus működésén. Isten Atya volta az Ószövetség népének és a Jézus korabeli zsidóságnak gondolkozásában Izraelre vonatkozott. Jézus Istennek mennyei atyai mivoltát új tartalommal tanította: ő minden teremtményének jóságos Atyja. Gondoskodik a madarakról és a liliomokról (Mt 6,26—29), felhozza napját gonoszokra és jókra (Mt 5,45). Tanítványait gyermeki bizalmas viszonyba
