Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. I. Jézus és az őskereszténység
72 VEÖREÖS IMRE: AZ ÚJSZÖVETSÉG SZÍNGAZDAGSÁGA Jézus Az első kereszténység tanúságtétele nemcsak továbbvezet Pálhoz, hanem visszafelé utat nyit a földön járt Jézushoz is. Ez azonban nem olyan egyszerű, mint ahogyan első pillanatra gondolnánk. Egyrészt meglephet bennünket, hogy Pál apostol alig hivatkozik Jézus szavára (IThessz 4,15; lKor 7,10.12 ;9,14; 11,23). Jézus életére történő utalás elenyésző az Újszövetség többi levelében is. Ilyen 2Pét 1,17—18. Másrészt amit az őskeresztény hagyomány Jézus földi életéből az evangéliumokban -megőrzött, azt nem mint történeti tudósítást tartja számon, hanem belevonja a húsvéti tapasztalás fénykörébe, Krisztus halála és feltámadása felől formálja, alakítja, kiegészíti, és saját jelene kérdéseire ad benne feleletet.-Az első kereszténység igehirdetésében a Krisztusról való saját bizonyságtétele Jézus történeti képére rárétegeződik, azt magába felszívja (Ev Käsemann). A feltámadt Krisztus, az élő Űr any- nyira telíti hitüket, életüket, hogy a földi Jézus útja elmosódik, önmagában érdektelenné válik, csak mint háttér lesz fontos számukra a Krisztusról szóló örömhír hirdetéséhez, a jelen Krisztusának megtapasztalásához. S egy szóval sem mondhatjuk, hogy nincs igazuk. Az első kereszténységnek a „prédikált Krisztusra” való koncentrálása mögött az a bizonyosság rejlik, hogy hitet nem a földön járt Jézusról elmondható tudósítás teremt és újít meg, kérdéseikben nem az ő egykori tanításának egyszerű ismétlése igazít el, hanem az az evangélium, amely a bűneinkért meghalt és üdvösségünkre feltámadt Orról hangzik. Mindennek ellenére a földi Jézus alakját, szavait, tetteit őrzik az evangéliumok, s így ezek az iratok tanúságai annak, hogy az első kereszténység belevonta igehirdetésébe, a keresztény üzenetbe Jézus földi életét. (Ezt a hagyományt őrzi Csel 10,37—43 is.) Éspedig abban a bizonyosságban tette, hogy az Ür mai, általuk hirdetett szava, a „prédikált Krisztus” szava egybecseng a Názáretiével. A Krisztusról szóló örömhír visszavetítve ott világlik már szemükben a földön járt Jézus munkálkodásában. Az evangéliumok, főként az első három, lesznek számunkra, mai keresztények számára az egyetlen lehetőség, forrás, hogy Jézus saját igehirdetését is megismerhessük. Az újszövetségi kutatásban kialakult módszer szerint azt tekinthetjük sajátosan jézusinak az evangéliumok közléseiben, amit sem az őskereszténység későbbi tanúságtételéből, sem a korabeli zsidóságból nem tudunk levezetni, vagy az evangélista írói szándékának tulajdonítani. Hallatlanul kényes feladat ez, s roppant kutatói gondosságot igényel. Az eredmények egyes részletekben eltérőek, s nyitott kérdések, megoldhatatlan rejtélyek maradnak. Másféle megközelítéssel is próbálkoznak egyes teológusok. Mi azonban az újszövetségi kutatás fő irányvonalában maradunk, amely több mint száz esztendő folyamatos fáradozására tekinthet vissza, s ennek révén nagy körvonalaiban ma már elég világosan előttünk állhat, ami Jézus igehirdetését jellemezte. (Az „igehirdetés” szót alkalmazza általában a mai teológia Jézus mondanivalójára, mert a „tanítás” megjelölés nem felel meg annak, ami Jézus beszéde valójában volt: Isten szavának hirdetése.) Néhány kivételtől eltekintve a példázatok eredeti jézusi beszédformának bizonyulnak. Közülük is kiemelkednek és küldetésével egybehangzanak az Isten uralmának eljöveteléről szólók, mert ez az üzenet állott a történeti Jézus működésének középpontjában. Néhányat említek: a magától növő vetés (Mk 4,26—29), a mustármag (4,30—32), a lisztbe elegyített kovász (Mt 13,33),
