Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága. I. Jézus és az őskereszténység
VEÖREÖS IMRE: AZ ÚJSZÖVETSÉG SZÍNGAZDAGSÁGA 71 ságtétel volt az ő mindeneket átfogó hatalmáról. Később a császárkultusz idején emiatt vált halált, kockáztató vallástétellé Jézus Krisztus Űrként való imádása. Jézus isteni méltóságának kifejezésére mind az Isten Fia, mind az Úr szó használata ismert volt a Palesztinái kereszténységben is ószövetségi alapon: Zsolt 2,7; 110,1; Ézs 45,23—24 stb. Az Ür megnevezést az őskereszténység visszavetítette Jézus földi életére is az evangéliumokban: a Krisztus, Emberfia, Isten Fia megnevezésekbe foglalt hitvallásukat az evangéliumok hagyományába is beleszőtték. Krisztusnak a földi születését megelőző létéről a hellenisztikus őskereszténységben alakult ki a hit meggyőződése. Az említett Pál előtti Krisztus-himnuszban olvassuk, hogy emberré létele előtt „Isten formájában” volt (Fii 2,6). Az első kereszténység Isten Fiának vallotta Jézust, de nem nevezte Istennek, Pál apostol sem. Krisztusra vonatkozóan az Isten megnevezést az első század végén kezdte alkalmazni a keresztény hit a róla való hittapasztalat, teológiai elmélyülés eredményéként, így találkozunk vele János evangéliumában (1,1 ;20,28). A Megváltó, Üdvözítő név mind a zsidó, mind a pogány hátterű gyülekezetek számára ismerős szó volt, s méltán lett Krisztus-hitük kifejezője. E vázlatunk keretében nem kísérhetjük figyelemmel az első kereszténység több más megnyilvánulását: így a keresztség gyakorlatának és az úrvacsora liturgiájának egészen korai alakulását, vagy az egyház valóságának megragadását a görög ekklészia szóban, mely egyszerre jelentette az egész egyházat és a helyi gyülekezetei. Szólnunk kell azonban az őskereszténység eszkatologikus várakozásáról. Jézus Isten uralmának közeli beteljesülését hirdette. Ezt a reménységet tőle vette át az első kereszténység. A közelgő véget összekapcsolta — ez új mozzanat — Krisztus dicsőséges megjelenésével. Forró várakozással nézett eléje. Az első korinthusi levél 16. fejezete 22. versében a görög szövegben araméi kifejezést találunk: „marana thá”. Pál apostol a jeruzsálemi ősgyülekezet nyelvén mondott istentiszteleti imádságot helyezett ide: „Urunk, jöjj!” Az egész első kereszténységet áthatotta a végső teljesség közeli eljövetelének várása. Az idői késés — amellyel az évek múlása közben egyre inkább számolniuk kellett — hozta magával, hogy a jövő felé forduló reménységükben az apokaliptikus képzetek nagyobb szerephez jutottak. Míg Jézus nem beszólt a véget megelőző apokaliptikus eseményekről, az őskereszténység azzal keresett magyarázatot a beteljesülés elmaradására, hogy előbb az „előjeleknek”, kozmikus és más katasztrófáknak kell bekövetkezniük. Az első kereszténység reménységében nemcsak a közelgő végső jövővel találkozunk, hanem az eszkatologikus jelen bizonyosságával is. A már érintett Krisztus-himnusz abban csúcsosodik ki, hogy Jézus a feltámadásával mindenek Urává lett, végső győzelme kezdetét vette (Fii 2,9—11). A Szentlélek vétele az őskereszténység szemében a jelent az utolsó napok fénykörébe vonta, hiszen a korabeli zsidóság Isten Lelkét a végidők ajándékaként várta. A Lélek ajándéka a mennyei teljességre jutásunk záloga (2Kor 5,1—5), s Jézus feltámadása a holtak feltámadásának kezdete (lKor 15,20) — Pál apostolnak ezekbe a szavaiba az őskereszténység hitéből patakzik bele a jelen eszkaitologikus telítettsége.
