Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988

1988 / 2. szám - Bodrog Miklós: „Macbeth öli az álmot”. Mélységeink üzenete

66 BODROG MIKLÓS: „MACBETH ÖLI AZ ÁLMOT” retten hajlamainak, emócióinak feldolgozása (vő.: „Láthatatlan árnyékunk”, Diakonia, 1982. I.). Ezért az aránylag könnyen érthető kompenzáló álmok jó része ennek szükségességére akar rádöbbenteni, éspedig annál drasztikusab­ban, minél jobban elrugaszkodott a tudat a valóságtól, például minél hami­sabb az énképe. Vegyünk egy konkrét esetet! Egy tizennyolc éves, két évvel korábban élményszerűen megtért ifjú, aki naponta háromszor olvassa a Bibliát s másokat is igyekszik megtéríteni, ám olykor mintha összetévesztené a missziót az agresszióval, azt álmodja, hogy az iskolája udvarán halomra géppuskázza sok társát, majd ráeszmél tettére, kétségbeesett zokogással borul a gépfegyverre, s erre ébred iszonyú érzéssel, reszketve. A pszichológus szükségszerű kérdéseire elmondja: A halomra lőt­tek többsége voltaképpen diáklány, noha ő fiúgimnáziumba jár; osztálytár­sai elnevezték „életunt szerzetesinek, s nem akarják megérteni, hogy ő például nem adhatja oda lemásolásra a matekdolgozatát, mert ezzel csa­lásban lenne bűnrészes, és egyáltalán nem udvarol, mert az csak kísértésbe visz; de ő megbocsát gúnyolóinak, nem haragszik rájuk. További szavaiból a szakember előtt szorongásos, becsvágyó, túlérzékeny, perfekcionista, ön­gyötrőén és önámítóan tökéletességet hajszoló személyiség rajzolódik ki, aki részint anyja, részint bizonyos lelki vezetők hatására ambícióját nem min­dig a legszerencsésebb módon fektette buzgólkodásba. „Fiók apostol” voltát igencsak elhitte magának, túl szép lett az „önarcképe”. Most aztán az álom egészen más oldaláról mutatja be önmagának: Ez is te vagy, pajtás! Add össze ezt azzal, aminek képzeled magad, s a valóság valahol félúton lesz a kettő között! Arra is élesen rávilágított álma, hogy iskolatársaival szemben mennyi lenyelt, megemésztetlen düh halmozódott föl benne, a lányokkal kap­csolatban pedig az, hogy a magára erőltetett „tudni sem akarok róluk” ma­gatartással mit sikerült elérnie. (A lélekgyógyász szakszerű kérdésére, hogy mi jut eszébe a „lövés” szóról, csak kínos habozás után nyögi ki: „Erkölcs­telen fiúk így is nevezik bizonyos dicstelen ténykedésüket.”) Mi következik ebből? Semmiképp sem az ellenkező véglet, hanem az, hogy józanabb kegyességre törekedjék, főleg több szerénységre. Így enyhítheti ki­adós egyensúlyhiányát. Koravén életfelfogásán is változtathatna; nem egész­séges jelenség, ha egy diák a társaiban „életunt szerzetes’” benyomását kelti. (A fiú hajlamos volt a Bibliából a tiltó parancsokat emelni ki, aminek ke­serves élettörténeti okai kerültek napvilágra. Ezek földolgozása sem volt könnyű.) Egyébként: az álom pszichénk természeti jelensége, semmi gondja arra, hogy tessék nekünk. Olyan modorban kommunikál, amilyenre rászol­gáltunk, illetve rászorulunk. Ugyanakkor mintha az emberiség felhalmozó­dott tapasztalatainak tárháza volna: azt dobja felszínre, amire az adott hely­zetben éppen szükségünk van — néha emberfölöttinek látszó bölcsességgel. Nem egy lelkész-pszichológus szerző (Sanford, Gyökössy, Hark) nevezi az álmot Isten elfelejtett nyelvének. A kompenzáláson belül az idézett álom — és sok más is — reduktív jel­legű: redukál (= visszavezet) a normális emberi mértékre. Mintha ez esetben azt mondaná: Vedd észre, mi van túlbuzgóságod mögött! („Aki magát fel­magasztalja, megaláztatik.”) Emellett feltűnően jellemző, hogy a Jób köny­véből idézett szakaszban az egyetlen konkrét bűn a kevélység, aminek spi­rituális formája a „leghívőbbeket” fenyegeti a legrafiináltabban, általában pedig a legmerevebben gondolkozó, bármilyen ideoilógiájú vagy hitű farizeu­sokat. Nem is csoda, hogy sokszor közülük kerülnek ki a mélylélektan és az

Next

/
Thumbnails
Contents