Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Dóka Zoltán: Mítosz és racionalitás
DÓKA ZOLTÁN: MÍTOSZ ÉS RACIONALITÁS KO ÜO széli el. Ennek Jézusra alkalmazása azt jelenti, hogy Jézus jelentősége csak a transzcendens, isteni dimenzió összefüggésében ragadható meg. Benne Isten kegyelmes odafordulása történt a világhoz. A logosz mítoszának jelentősége, funkciója az, hogy elbeszélése mindig újra megajándékozza az embert: belevonja ebbe a kegyelmes isteni történésbe, és ezzel egyúttal magát az emberi létet is elvezeti „az uralkodás mitikus magasságából a szeretet világi mélységébe”. A kongresszus utolsó előadását a müncheni dogmatikus, Wolfhart Pannenberg tartotta „A mítosz világot indokló funkciója és a keresztény kinyilatkoztatáshit” címmel. A bibliai kinyilatkoztatás történeti jellege és a történelem-mitikus dimenziója összetartoznak, és. a kettő együtt őrizheti meg a keresztény teológiát a szubjektivizmustól, amelybe a felvilágosodás óta került. Az újkori teológia jórészt megadta magát a szekularizmusnak és az irracionalitás vádjával szembeni önigazolás során elveszítette a teljes valósággal való kapcsolatát, amelyhez a mitikus dimenzió is hozzátartozik. Ennek visszanyerése a teológia legfontosabb mai feladata. Pannenberggel együtt mások is hangsúlyozták, hogy az egyháznak mind a teológiában, mind az igehirdetésben meg kell szabadulnia az intellektualizmus, a fogalmi gondolkodás és nyelv egyoldalúságaitól és meg kell újra tanulnia a mítosz, a szimbólum, a képek nyelvét. Ugyanakkor a bibliai hagyományhoz tartozik az a bizonyosság, hogy a vallásos beszéd mitikus háttere nem áll egyszerűen szemben a felvilágosult racionalitással, hanem szüksége van a világhoz való racionális viszonyulás közvetítésére. Ha a keresztény hit elveszíti a mítoszt, saját ügyének egy alapvető aspektusát veszíti el. Ha pedig a racionalitást veszíti el, akkor elveszíti jelentőségét a mai kor számára. A mitikus dimenzió felértékelésével újra hangsúly kerül a kultuszra, amely a felvilágosodás óta a száraz moralista racionalizmus redukáló hatására éppen a protestáns egyházakban jelentős mértékben háttérbe szorult. Noha számos részletkérdésben eltérő koncepciók, megfogalmazások, hangsúlyok érvényesültek, megragadó és bátorító volt az a közös hang, amely a kongresszus egész szellemi atmoszférájából egyre határozottabban csendült ki: az egyháznak nem kell hamis fedezékbe menekülnie sem a mítosz, sem a racionalitás irányában a szekularizmus totális igénye és ítélete elől. Nyugodtan és egyenrangúan nézhet azzal szembe, küldetésének és a rábízott logosz nélkülözhetetlenségének teljes tudatában. Pannenberg szavaival élve: bátran előjöhet „a szubjektivizmus sarkából”, ahova a szekularizmus állította. A kongresszus nem zárta le a témát. Nem adott ki nyilatkozatot, sem végleges definíciókat nem alkotott. Első lépés volt egy régi alapkérdés merőben új megválaszolásának útján. Még sok munka vár azokra, akik úgy látják, meg kell találnunk mítosz és racionalitás egyensúlyát, hogy a világ — mint Oberhammer kifejezte — újra az legyen számunkra, ami valójában: „ég és föld”. Ilyen értelemben intett józanságra zárszavában a kongresszus egyik szervezője és vezetője, a Tudományos Teológiai Társaság elnöke, a zürichi egyetem új rektora, Hans Heinrich Schmid. A témaválasztás is neki köszönhető elsősorban. Nevét jól ismerik a Diakonia olvasói. Ö készíti elő a következő kongresszust is, amelyet 1990 őszére terveznek Drezdába.
