Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Szalay Mária: Kiszolgáltatottságban. Találkozás határhelyzetben élőkkel
SZALAY MÁRIA Kiszolgáltatottságban Találkozás'határhelyzet ben élőkkel Közelebbről vagy távolabbról szinte mindenkit érint a megrokkant ember sorsa. Köztünk élnek, és egyre többen vannak. Ott vannak a családban, barátaink, ismerőseink körében, látjuk őket utcán, üzletben, munkahelyen, olykor találkozunk velük színházban, templomban is. Létük jel. Szembesít egyrészt emberi egymásrautaltságunkkal, másrészt az egészség, épség törékeny, esetleges voltával, azzal a lehetőséggel, hogy mi is hasonló sorsra juthatunk. A rokkantság a veleszületett vagy szerzett, tehát balesetből, betegségből, elöregedésből adódó fogyatékosságnak olyan foka, amely akadályozza, vagy gátolja az egyént alapvető egyéni és társadalmi életszükségleteinek önálló kielégítésében. A kultúrtársadalmak humanitárius feladatuknak tekintik a rokkantak támogatását. De érdekük is, hogy korszerű rehabilitációs gyakorlatuk legyen. Ha ugyanis sikerül a sérültet kialakult egészségi állapotának megfelelő munkalehetőséghez juttatni, akkor legalább részben önfenntartó lesz, emberi kapcsolatokat létesíthet, és ismét részt vehet a társadalom életében. A rehabilitáció azonban kéttényezős folyamat. Függ a rokkant egyéntől is, aki választ, dönt, elfogadja vagy elutasítja a társadalom kínálta lehetőségeket. A sérült, tartósan beteg ember lehetőségeit, hivatását és küldetését tekintve éppúgy sajátos, megismételhetetlenül egyszeri, mint bármelyikünk. Belső életéhez kell közelebb kerülnünk, pszichés történéseivel kell megismerkednünk, hogy meglássuk tennivalóinkat, és ráébredjünk felelősségünkre. A rokkantsághoz vezető trauma, bármiféle is, a személy életfolyamatát tekintve irreverzibilis életviteli akadály. Az embert teljes valójában, testi-lelki mivoltában közvetlenül érinti, és legtöbbször vannak következményes károsító velejárói is. A sokkhatás fizikailag és pszichésen is inaktívvá tesz. Cselekvőképtelen, szociális kapcsolataiban szerepvesztett, kiszolgáltatott lesz a személy. Élettere beszűkül, kezdetben egy kórházi ágyra csupán. Időérzékelése felborul, nem tudja követni az események gyors egymásutánját, majd egysíkúvá, üressé válnak napjai. A fájdalom, testének aktuális állapota tölti ki gondolatvilágát, így szinte csak a jelennek él. A gyógyítás első fázisában az élet biológiai értelemben vett megmentése a cél. Ritkán gondolunk eközben arra, mit is él át, mit érez a beteg, mit kellene tennünk még emberileg biológiai léte megtartásán túl. Pedig egy agyvérzés következtében féloldali bénulttá, esetleg beszédzavarral is küsz-
