Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Valerij Lepahin: Bergyajev három szabadsága
VALERI J LEPAHIN: BERGYAJEV . . . 27 rossz szabadságává válhat, ami pedig végzetes módon szükségszerűséget és rabságot eredményez. (...) A második szabadság önmagában az igazság és a jó kényszeréhez, kényszerű erényhez, vagyis a lélek szabadságának tagadásához, az élet zsarnoki módon való elrendezéséhez vezet. Míg az első szabadság az önmaga pusztulását okozó anarchiát szüli, a második az élet tekintélyelven alapuló rendjét hozza magával...” A két szabadság viszonyának legfontosabb kérdése a következő: „Hogyan lehet a szabadságot az általa teremtett rossztól megszabadítani anélkül, hogy magát megsemmisítenénk?” A harmadik szabadság racionalitás feletti, es magába foglalja a két első szabadságot. Ez a szabadság a Krisztusban való szabadság. Az igazi szabadságot Krisztus adja meg, s Krisztus igazsága az embert szabaddá teszi, „senkit nem kényszerít és nem köt gúzsba, s nem hasonlít a világ ama igazságaihoz, melyek erőszakkal irányítják és leikétől fosztják meg a szabadságot”. Az abszolút isteni szabadság ugyanilyen szabad elfogadást feltételez. Bergyajev számára az isteni és az emberi szabadság összeegyeztetésének legfontosabb pontja a megfeszített Krisztus. Az Istenember Krisztus a kereszten a világba való eljövetel önként vállalt isteni szabadságát, az emberi szabadságnak az Atya iránt való engedelmességét és a halál isteni elfogadását teljesítette be az ember megváltása érdekében. Itt a szabadság az isteni és emberi szabadság egybeesése. Ha Krisztus a világ győzedelmes uralkodójaként jött volna el, ez szellemi erőszak lett volna és a szabadság végét jelentette volna. De a megfeszített Krisztus nem tárulkozik fel, hanem mintha ellenkezőleg elrejtőzne, és az embertől szabad választást, felvállalást és cselekvést vár, hogy a Megfeszítettben felismerje Istenét. Mivel a harmadik szabadság kizár mindenféle erőszakot, Bergyajev feltételezi, hogy ahhoz, hogy az ember elérkezzen a Krisztusban való szabadsághoz, keresztül kell esnie az első két szabadság tragédiáján. Csak illuzórikus- ságukról megbizonyosodva és a rabságuk zsákutcáit megjárva fordul szabadon az ember az Istenhez. Ez a szabadság belső és lelki-szellemi természetű, s azon a felismerésen alapul, hogy az igazi szabadság az Isten akaratának teljesítése. Az Isten akaratának megismeréséhez vezető út pedig az alázat. Az alázat Bergyajevnél az cgocentrizmustól a teocentrizmushoz való átmenet, de a teocentrizmus belülről, az ember belső szabadságán keresztül tárulkozik fel. Ezért az isteni kegyelem nem valami külső dolog az ember számára, hanem csak az azt szabadon befogadó emberre hat — másképpen újra lelki erőszak állna elő. Ezért Bergyajevnél végül is a „harmadik szabadság a kegyelemmel, az isteni szeretettel összekapcsolódott szabadság”. Egyik utolsó könyvében, Az emberi rabságról és szabadságról-ban Bergyajev újra visszatér a szabadság kérdéséhez, s azt ez alkalommal a szellemi rabsággal állítja szembe. Ebben a művében részletesen bemutatja, hogyan lehet az ember a természet és a lét, a társadalom és a kulturális értékek, saját maga és nemzeti hovatartozása, az államhatalom, a tőke, a pénz, a kollektivizmus és az utópizmus, a szépség és a nemiség, a halál, és végül az Isten rabja. Az Isten az embernek a legmagasabb szabadságot adja, de úgy, mint szabad embernek, az iránta való szeretetet teljesített fiának. Az ember azonban sokszor tárgyiasított és magától elidegenedett Isten-képet hoz létre, amelyben Isten tőle idegen lény, akihez nem olyan kapcsolat fűzi, mint fiút az atyjához, hanem mint a rabot gazdájához. Ebben a könyvben is elhangzik Bergyajev ama fontos gondolata, hogy a legmagasabb szabadság is rab
