Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 1. szám - Reisinger János: Hét szó a keresztfán. Heinrich Schütz életműve
78 REISINGER JÁNOS: HÉT SZŐ A KERESZTEN 53,7.). Ha Jézus Krisztus egyetlen egyszer is engedett volna a legkisebb bűnnek, akár csak a szóval való visszavágásénak is, megváltásunk terve nem ment volna végbe. A legparányibb önző cselekedet a részéről az isteni szeretet kudarcát, s ezzel a rossztól való reális szabadulásunk lehetetlenségét jelentette volna. A mennyei Atya sem hatálytalaníthatta volna rá nézve a „bűn zsoldja a halál” törvényét (Róm. 6,23.), „ha pedig Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a mi hitünk is”, mert „csak ebben az életben reménykedni a Krisztusban, minden embernél nyomorultabb” nyomorúságot jelent (I. Kor. 15, 17. 19.). A Sieben Worte bevezető ütemeit hallgatva elgondolkodhatunk arról is, hogy Jézus Krisztus küzdelmét nem könnyítette meg, hogy ö Isten Fia volt. Először is azért, mert az isteninez „Ábrahám” és „Dávid magvából való”, „mindenekben hozzánk hasonlóan megkísérthető” emberi természet járult (Gál. 4,4., Zsid. 2,16., Róm. 1,3., Zsid. 4,15.). S azt sem szabad elfelejtenünk, hogy mivel isteni hatalmát levetette (Ján. 10,17—18., Fii. 2,6—8.), Jézus Krisztus számára is egyedül a miénkhez hasonló lehetőség maradt meg, hogy az emberi természet legyőzéséhez a kísértésekben mennyei erőt nyerjen: a hit és az imádság lehetősége. Jézus Krisztus első szava a keresztfán: a haldokló Űr imája azokért a bűnben-halottakért, akik őt átszegezték. A recitativók után ezzel kezdődik Schütz passió-töredéke. „Atyám! Bocsásd meg nékik, mert nem tudják mit cselekszenek” (Luk. 23,34.). Az imádság zenei megjelenítése nem egyszerű feladat. Ha „a lélek és értelem” (I. Kor. 14,15.) kapcsolata felbomlik benne, nagyon könnyen a ri- mánkodás vagy a lamentáció felé csúszhat el. Ez jellemző például Carissi- minek, Schütz egyik kortársának (zeneileg egyébként figyelemre méltó) Jónás-oratóriumára, melyben a prófétának a hal gyomrából hallatott imája valóságos ária. A szerző csaknem teljesen le is mondott a bibliai szövegről, a magaalkotta imádságban pedig a kor jellegzetes jezsuita heroizmusáé lett a főszerep. (HUNGAROTON SLPX. 12509.) Milyen mélységek vannak ezzel szemben a Schütz-mű első jézusi megnyilatkozásában! A mind-mind emelkedő tenorszólam háromszor ismételve fordul az Atyához („Vater, Vater, Vater..arra tanítva, hogy akiknek eleget beszéltünk Istenről, mégsem fordultak Hozzá: ne hagyjuk abba értük való tusakodásunkat. Akinek nem lehet Istenről beszélni, beszéljünk róla Istennek. Két feljájdulás fejezi ki ezután az istenismeret hiányát, a tudatlanság iszonyatát („... denn sie wissen nicht, denn sie wissen nicht...”), majd a rövid ima az egész mű legmélyebb hangján végződik („... was sie tun..két és fél hanggal mélyebben, mint Jézus legfájdalmasabb felkiáltása, az Éli, Éli, lama sabaktani. Ezzel Schütz mindjárt műve elején bizonyságot tesz róla, milyen Megváltó is adatott érettünk: aki az emberiét pokoli mélységeibe aláereszkedve, „nem szégyell minket atyjafiainak hívni” (Zsid. 2,11). 4. Jézus Krisztus utolsó szavai közül leggyakrabban a negyediket szokták idézni: „Kilenc óra körül pedig (ez palesztinai időszámítás szerint délután három órát jelent) fennszóval kiáltott Jézus, mondván: Éli, lama sabak- táni? azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagytál el engemet?” (Mt. 27,46.,
