Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 2. szám - Makkal László: A protestáns elv Bibó István életművében
MAKKAI LÁSZLÓ A protestáns elv Bibó István életművében Bibó István életművét a hazai olvasók sokáig csak töredékesen, nem egyszer más és más világnézeti oldalra kiélezetten ismerhették. Végre 1986-ban a Magvető Könyvkiadó három vaskos kötetben megjelentette „Válogatott tanulmányok” címen legtöbb maradandó értékű írását, Huszár Tibor megértő és sok mindent megértető utószavával. Bibó István a politika tudósa és cselekvő alakítója volt, de a történelem úgy hozta magával, hogy az lett belőle maradandó, amit tollával alkotott. Gyakorlati politikusi tevékenysége a Márciusi Frontban való részvételének egy évére (1937—38). kormánytisztviselői megbízatásának másfél évére (1945—46) & egy valójában meg sem alakult kormány államminiszterségének egy hónapjára (1956 november) korlátozódott. Egyébként tudományos oktató és kutató intézményekben, könyvtárakban dolgozott. Noha 1950 és 1957 között teljesen elhallgatott, sőt még korábbi és későbbi írásainak tekintélyes része sem került életében nyilvánosságra, most már egészében megismerhető életműve terjedelemben is tekintélyes, és — illetékes méltatója szerint — a magyar politológiai irodalomnak Eötvös Józsefhez és Kemény Zsigmondhoz felérő mércéjével mérhető. Középpontjában áll a két világháború között megingott, s a II. világháborúban válságba került európai demokráciának, jó hagyományai megőrzésével, főleg a szociális igazságosság jegyében történő megújulása, illetve az ahhoz vezető elvek és módszerek keresése. Magát szocialistának vallotta, de nem marxistának, ennek ellenére viszont a népfront-politika mindvégig hűséges híveként a kommunistákkal való együttműködést a demokratikus átalakulás elengedhetetlen feltételének tartotta. 1943-ban írta, hogy „a szocializmus azért kikerülhetetlen és szükségszerű, mert az ember személyiségéről és méltóságáról való mai erkölcsi nézeteink mellett elkerülhetetlen a társadalom születésrendi szerkezetének, a személyes uralom intézményeinek és mindenféle —< akár politikai, akár társadalmi, akár gazdasági — kiszolgál- latottságnak a felszámolása” (I. 549.) 1956 októberében sem nyilatkozott elvileg másként, csak a megelőző évek politikai gyakorlatának — szerinte — elvvé emelését ítélte el: „A marxizmus—leninizmus által meghirdetett politikai és társadalmi harc végső célkitűzése a szabadság, az ember felszabadítása a természet, a munka és a társadalmi elnyomás szolgasága alól. Ennek a célnak az érvényességéhez és a feléje való haladás lehetőségének az érvényességéhez sem fér semmi kétség. Kétségessé egyrészt, mint láttuk, az eszméknek az a rendszere vált, melyet e cél köré a marxizmus—leninizmus épített, másrészt az eszközöknek az a rendszere, melyeket az eszmék alapján kiépített, s melyek nem a kitűzött célok felé. hanem azoktól elfelé vezettek: az erőszak kultusza, a diktatúra
