Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 1. szám - Hans Heinrich Schmid: Az ószövetségi hit kialakulása
H. H. SCHMID: A BIBLIAI HIT KIALAKULÁSA 53 nagy zivatarok vagy egy vulkánkitörés élménye áll-e. Mindenesetre olyan jelenségeket éltek itt át, amelyek rémületet váltottak ki, és olyan lenyű- gözőek voltak, hogy azokat csak egy istenségre lehetett visszavezetni. És ez az istenség, alkit itt átéltek, a Jahve nevet viselte, azt a nevet tehát, amelyet az Ószövetség később Izrael Istenére alkalmazott. Isten itt már nem csupán a jó Isten, a gondoskodó Isten, hanem úgy élik át őt, mint a megközelíthetetlen Istent, aki előtt népe reszket. A patriarchák istenképéhez ez az istenélmény alapvető kiegészítést adott. Ügy tűnik, hogy később mindenekelőtt ez az istenszemlélet volt az, amelyre visszavezették az isteni segítséget a háborúban. És nem véletlen, hogy későbbi időben, amikor parancs és törvény központi helyet foglalt el az ószövetségi hitben, ezt a törvényt mint a Sinai hegy nagyhatalmú Istenének törvényét értették, és a megfelelő jogi szövegeket, elbeszélésbe foglalva, a Sinai hegyre helyezték vissza, ahogy ez a mai Ószövetségben található. Az istenképnek ez az aspektusa szintén hozzátartozik a mi hitünk alapjaihoz is — mint az imént tárgyalt jóságos, vezető és hordozó Isten képének kiegészítése. Érdekes, hogy a svájci német nyelv az „Isten” szót tulajdonképpen nem ismeri. Helyette vagy „Jóisten”-t (Liebgott) vagy „Űris- ten”-t (Herrgott) mond a tájnyelv — és az istenképnek éppen ez a két aspektusa az, amely már Izrael korai hitében megtalálható. 3. A honfoglalás és a bírák kora háborúit az izraelita törzsek ennek az Istennek a nevében folytatták. Ekkor telepedett meg lassan Izrael az országban. Dávid idején pedig sikerült az eddig el nem foglalt kánaáni városokat is legyőzniük és azokat a kialakuló dávidi birodalomba betagolniok, közöttük a központi fekvésű Jeruzsálemet is, amely ekkor már hosszú múltra tekintett vissza, és amelyet Dávid most birodalma fővárosává tett. Ezeknek az eseményeknek persze Izrael fiatal hite számára mélyreható következményei voltak. A kánaániakkal való érintkezésben Izrael teljesen más kultúrával és vallási formákkal került kapcsolatba. A kánaániak többségükben nem pásztorok voltak, hanem parasztok. Nem sátrakban laktak, hanem házakban. Közösségi életük struktúrája nem a családra és nemzetségre támaszkodott, hanem városokra és városállamokra. Itt nem a pat- riarcha állt az élet középpontjában, hanem a király a maga hivatalnokaival. Az együttélést nem a kialakult szokások irányították, hanem a jog és a törvény. Istent nem a családi közösség keretei között tisztelték, hanem az állami kultusz rítusainak és ünnepeinek keretében, amelyeknek rendjét hivatásos papi rend állapította meg. Az egység köteléke nem a pusztában nélkülözhetetlen összefogás kényszere volt, hanem kiforrott nemzeti öntudat. Itt széles keretek között folyt a kereskedelem, a más kultúrákkal való érintkezés, az anyagi és szellemi javak cseréje. Ennek megfelelően a vallásnak is teljesen más struktúrája volt. Az isteni szférát a királyi házhoz hasonlónak képzelték el. A legfőbb istent királynak tartották, aki körül ott volt az alacsonyabb rangú istenekből álló udvartartás. Az istenek atyjának El volt a neve. Neki tulajdonították a világ teremtését, ö alkotta az állam jogrendjét és mint legfőbb bíró őrködött azon. Ebben a kultúrában a döntő istenélmény forrása már nem lehetett a pusztában való isteni vezettetés. A letelepedettek élete nem a pusztának volt kiszolgáltatva életre-halálra, hanem a természetnek és a termékenységnek. Így nem csoda, hogy a kánaáni vallás lényeges vonatkozásokban termékenységi vallás volt, és hogy El mellett második istenként mindenekelőtt Baalt tisztelték, mint
