Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 1. szám - Nagy Elemér: A vonatfütty. Soproni gyermekkor
NAGY ELEMÉR: A VONATFÜTTY 31 héz évek voltak, talán éppen 1951, minden zúzódott, recsegett, kavargóit, de az a pillanat a béke volt, a kiengesztelődés, az örökkévalóság előlegezett pillanata. S azután a harangok. Volt ebből is egy regiment, a különböző kis gótikus tornyocskákban csilingelők, a barokk sisakok alatt zengők, de nekem mégis a belvárosi nagy lutheránus templom óriás harangjának félelmetes döngése a legfontosabb. Ahogy ott siettünk alatta, a hangok szinte testet öltöttek, valami hullámzó leplek képzetében, melyek ott hullámzottak nyugtalanul, majd elpihentek a Templom utca szűkös elágazásában, vagy szóródtan szakadtak darabokra a templom mögötti kavicsos játszótéren a kócos akácok vagy kőrisek bozontjain. Mennyi harangszó van, s hány helyen, menynyiféle időben, időjárásban. Távolról csilingelő ezüsthangok, ragyogó napsütésben, kék hegyek előtt; vasárnap délelőtti beharangozások falun, a lélekharangok búcsúja, míg távolban kanyarog a menet; de a régi városokban más, valahogy ránk zuhan, ránk terpeszkedik, beterít, húz, terel. Nem halljuk saját magunk hangját, a csontjaink is rezonálnak, s csak a templomajtó bolthajtása szabadít meg hatalmukból. S bent a templomban új varázslat fogad, az orgona. Ez is hányféle, csak a tudósai tudnák megmondani. A soproni evangélikus templom orgonája mindenesetre hatalmas, gyönyörű s komplikált alkotmány. Nagy, későbarokk hangszer, s minden alap nélkül engem a lipcsei Tamás temploméra emlékeztet vagy legalábbis ilyen nagy, több manuálos orgonánál képzeltem el a kövérkés-csodaíkezű mestert. Volt a mi soproni templomunknak is jeles orgonistája, aki talán jellegzetes feje és grimasza miatt felejthetetlen figuraként őrződött meg emlékezetemben, akárcsak a neve. A Silberman orgonához milyen hasonló nekem a név, Amminger Kálmán. Csak nem tévedek: magas, kopasz koponyatető, kissé csúcsos fej, s a homlokráncok alatt a fürge szemöldök, amelyet oly hirtelen és figyelmeztetőn, néha fenyegetőn emelt fel, függően a diákok zajától. Mert az iskolásokat nehéz fegyelmezni. Nekünk, elemistáknak a második emeleti karzaton volt a helyünk, de a licdsták, az akkori evangélikus líceum bíborbársonysapkás növendékei alattunk, az első karzaton sokasodtak. Lenézve mindig volt valami mozgás, valami rendellenesség. Rettenetes, monumentális hangja volt, s bizonnyal van is ennek az orgonának a finom játékos cérnahangáktól gambákon át a hatalmas tuttikig, és meg tudta zendíteni Johann Sebastian Bach koráljait. De van még néhány hang, ami Sopronhoz köt. A kocsizörgés például. Ennek is mennyi fajtája, finomsága van. Erős zajjal járnak a faluról a városba vonuló parasztszekerek. Rázkódnak, minden csontjuk, porcikájuk mozog, azt hinnéd, üresen szétesnek rohantukban. S vasabroncsos kerekek zörgése a billegő kockakövezeten, micsoda lárma a piacok idején, de távoli emlékként milyen bensőséges, andalító zaj mégis. Népdalok és dalok is emlékeztetnek erre. De az még különösen izgalmas, ahogy ez a kocsizörgés erősödik, majd elhalkul, elvész a csöndben. De ehhez a lovak patája veri a másik, finomabb dallamot, s ezek az eszeveszett polifoniák hogy megtöltik a városszél és a piactér útjait, vagy a köves bevezető makadám szakaszokat. De volt már gumikerekű teherkocsi is, nehéz mecklenburgi lovakkal, ilyennél a lópaták dallama a vezérszólam. Pulz Lorenz fuvaros izzadó, izgalmas Szagot párolgó táltosai hozták mindig a tüzelőt. Azonban a legérdekesebbek a hintók voltak, ha szakszerűen meg tudnám nevezni őket. Fekete, felhúzható tetejű határok, lényegében fiákerék, de az állomás mel
