Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 1. szám - Nagy Elemér: A vonatfütty. Soproni gyermekkor
NAGY ELEMÉR A vonatfütty Soproni gyermekkor Az imént, ahogy a szokásos esti szellőztetésre kinyitottuk az ablakot, megint hallottam. Egy távol, hosszan visszhangzó gépüvöltés, mozdonyfütty, rik- kantás vagy talán rikoltás, kinek hogy vésődött gyermekkori emlékezetébe. Már akik vasút mellett laktak. Lehetetlen, hogy ez az emberfeletti hang, mely a mozgó lokomotív belső feszítő erejéből szabadul fel, ne bujkálna ott sokak gyermekkori hangulatai között, akár békés, csöndes falusi kisvárosi estek sötétjét, az elalvás édes zsibbadását reszkettette meg, akár napfényes udvarok játékos zsivajába hasított bele, a menetrendtől függően. Meg azután látni ás lehetett, ahogy a kis meghúzott szelep szájánál égnek tornyosult a vékony, fehér gőzoszlop, mintegy első bizonyságát is adva a hang terjedési sebességének, a fényhez képest — lustaságának. Nekem nagyon fontos volt mindig a vonatfütty, s az előbbiekből sejthetően főképp gyermekkoromban. Mivel egyre ritkábban hallom — az elektromos és Diesel vonatoknak már bizony más a hangjuk, s milyen más —, így ez is az elveszett édenre emlékeztet. Egyre ritkábban. Sopronban az a lakás, ahol önmagámra eszméltem, amelyben kialakultak kis birodalmam tartományai, a Győr—Sopron—Ebenfurti vasútvonalra nézett igen tisztes távolból, éspedig úgy, hogy az állomás felét is látni, s így könnyen hallani is lehetett. Vonattolatások, ütközők sorozat-csattanásai, s ezek a furcsa, hosszú, néha egy kis hajlítással artikulált rikkantások mindennaposak voltak. Én valahogy úgy éreztem — most keresem a pontos magyarázatát —, hogy ezek a hangok a nagyvilág, az ismeretlen, de majd egyszer megközelíthető, bejárható világ üzenetei. Valami nagyszerűség, valami tüdőt tágító, s ugyanakkor elvágyódó érzés uralkodott el rajtam. Utazni. Elmenni messze városokba, országokba; pakkosan, kipirultan megérkezni, együtt szüleimmel persze; vagy csak várni valakit az állomáson, újra és újra átélni a kedves vidéki szokást, amikor az embert várják, amikor olyan jó a megérkezés. Veszekedni, ki vigye a vendég bőröndjét; ha nagyon nehéz, a piros, piszkos kalapos, számmal ellátott hordár a kétkerekű targoncán viszi, de azért odapillantunk, minden megvan-e; egymásba karolva menni esti, kihalt utcákon egymás szavába vágva, virágzó vadgesztenyefák alatt. S közben néha — bizonyára más vonatok is vannak — belehasít a légbe még egy-egy elhaló, búcsúzó, és ezért szomorú vonatfütty. De a lokomotívnak szaga is van. S ne mondjátok, hogy büdös. Az az orrcsavaró, talán könnyet is fakasztó kéngőzös valami, az illatüzenet. Akárcsak a hangja, ez is elterül a városi utcákon, a vadvirágos sínek menti lej
