Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 2. szám - Bozóky Éva: Levelező teológiai hallgatók - miért?
BOZÖKY ÉVA: LEVELEZŐ TEOLÓGIAI HALLGATOK 7[ álló lelkészi munkakört, híveik őszinte megelégedésére. Ennek a kettőnek a példája — egyikük nő, a másik férfi — mutatja, hogy egyházunk rugalmas módon lehetőséget adott főállású, széleskörű lelkészi munkatársi szolgálatra is a végzett levelezőknek. Akik erre vállalkoznak, azokat a gondozott gyülekezet hálája és szeretete kíséri. Kár, hogy különféle okokból nem élnek többen ezzel a lehetőséggel: beiktatott, hivatalosan szolgálatba állított, főhivatású „lelkész-munkatársakká” lenni lelkész nélkül maradt gyülekezetekben. Felvetődik a kérdés: mit vár, mit remél, mit kap az egyház a levelező teológiai oktatástól? Csupán teológiai téren művelt laikusokat, akik sokféle részterületen tehermentesítvén a lelkészt, közvetve enyhíthetik a lelkészhiányt? Ezt is, bár a nappali hallgatók örvendetes sokasodása feltehetően egy idő múlva csökkenti a lelkészhiányt. Inkább abban látjuk a levelező- képzés nagy jelentőségét, hogy kialakul egy olyan tevékeny, áldozatkész, képzett gárda, amely sajátos lendületével mozgásba hozza a gyülekezeteket, kirántja őket a passzivitás merevségéből, friss életet lehel beléjük. Ez a gárda semmit sem kíván magának, se rangot, se címet, se honoráriumot, se különösebb tekintélyt. Csak szolgálni akar, önzetlenül. A mai világban ez már eleve megdöbbentő. Az ilyen „csodabogarakra” oda kell figyelni. És ha netán kiderül, hogy ezek teljesen normális emberek, sőt többnyire jeles művelői szakmájuknak, akkor már a puszta létük is elgondolkoztató, példájukkal pedig a gyülekezet kovászává válhatnak. Az oktatás tartalmát illetően ajánlatos lenne némi előzetes felkeszúlési lehetőséget biztosítani mind a leendő levelező, mind a nappali tagozatos hallgatók számára. Nem zord-mord felvételi vizsgára gondolok, hanem az autodidakta felkészülés megkönnyítésére, mivel a mai középiskolákban a humán műveltség, sajnos, erősen háttérbe szorul. Jó lenne a filozófiajegyzetet például nyilvánosan terjeszteni, hasonlóképpen rövid, tömör ókortörténeti jegyzetet is kiadni laikusok számára, és főként olyan gondos bibliográfiára lenne szükség, mely eligazítaná a teológiára készülőket a hozzáférhető állami vagy más felekezetbeli kiadásban megjelent, jól felhasználható művek között. Ezek közé tartozik a szépirodalom java termése is, mert aki nem olvasta a Háború és békét, a József tetralógiát, a görög tragédiákat vagy Shakespeare drámáit, az mit sem tud az emberről, ha még annyi tapasztalata van is. Tehát egy magyar- és világirodalmi „törzsjegyzéket” is össze kellene állítani, nemcsak bíztatni a diákokat, hogy olvassanak. Menynyi „zöldséget” összeolvas egy magára hagyott fiatal, nem tudván, hogy az amúgy is rövid élet is kevés a java irodalom olvasására! A lelkésznek pedig, ha a szó szoros értelmében „pásztor” akar lenni, az embert is ismernie kell, a pásztorolandót; úgy is mint egyént, és úgy is mint közösségalakítót. A világ sokat vár a lelkésztől, feltételezi, hogy okos, bölcs, minden helyzetben tanácsadásra képes. Ilyennek is kellene lennie, hiszen csak így tudja a mai emberhez az evangélium üzenetét közvetíteni, és csak így tud a hívek segítségére lenni. De élettapasztalata — kivált ha fiatal — kevés, elengedhetetlenül szüksége van az emberiség kollektív emlékezetére. És feltétlenül be kellene vezetni a levelezőknél is a beszédtechnika, a retorika és a logika tanítását. A gyermekbibliakörökre specializálódók számára legalább minimális gyermeklélektani alapozást. Szociológiát és pszichológiát pedig feltétlenül mindenkinek: ember és társadalom ismerete nélkül úgy beszélünk bele a világba, hogy azt sem tudjuk, kihez szólunk.
