Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 2. szám - Jánosy István: A párbeszéd folyatása (vers)
JÁNOSY ISTVÁN A párbeszéd folytatása JÉZUS: Anyám, ezt végrendeletemként hagyom rád, mert szavamat majd kiforgatják sokan, s Isten nevében ölnek boldogan. Az Isten jó: csak szeretet, sosem árt. Az Isten ártást, gyilkot nem parancsol. Nem Ö küldte az Asszírt Izraelre, s Jeruzsálemet dúlni se szottyant kedve keresztesekkel! — Ő csak áld, sose roncsol. Emberre rontást küld maga az ember, önmagát irtja konok gerjedelemmel a hatalomért, mert azért horgad vére! Fönn az Isten várja türelemmel, mikor undorodik meg magától, s tékozlón visszatér az égi révbe. MÁRIA: Fiam, megőrzőm szavad, s türelemmel szolgálom csak a békét és a csöndet, bár még őrjöng a Sátánes az ember gyilkos hatalmi vágyából nem enged. JÉZUS: Csak az fáj, hogy gyötrő kereszthalálom után minden marad a régiben. Dúl-fúl az ember, gyilkol hidegen. Minden küzdelmem más se volt, csak álom. MÁRIA: Ne hidd, fiam! Mit Te, s én együtt éltünk, s szenvedtünk: az volt a végső Költészet, mit soha többé költő nem múl felül. S ha az ember százszor is bűnbe, halálba merül, s magát kiírtja: örök a Költészet: mi felragyogunk, s kezdheti újra az egészet. Lásd az 1983/2. számban Jánosy István: Párbeszéd c. versét
