Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 2. szám - Jeleníts István: „...hogy valljalak, tagadjalak..." Olvasónapló József Attiláról
] 2 JELENÍTS ISTVÁN: OLVASÓNAPLÓ JÓZSEF ATTILÁRÓL I. A hangját kereső, fiatal József Attilának meglepően sok versében esik szó Istenről. Annál feltűnőbb, hogy első kötete, a Szépség koldusa ezek közül a versek közül csak kettőt tartalmaz: A füst-öt és a Csöndes estéli zsoltár-t. Juhász Gyula tanácsa érvényesült ebben a válogatásban, vagy más, irodalompolitikai megfontolások? Valószínűbb, hogy a fiatal költő a kihagyott verseken megérezte Ady hangját, s a bennük megrajzolt istenképet nem vállalta egészen a magáénak. Igaz, a kötetbe fölvett két vers is nagy költőmesterekre utal. A Csöndes estéli zsoltárról azt állapítja meg Szabolcsi Miklós, hogy „Füst Milán versnek is beillene”4, A füst a Nyugat első nemzedékéhez tartozók parnasszien szonettjeire emlékeztet. Aligha véletlen azonban, hogy a kihagyott versekből egy „szörnyű Űr”-nak, „rettentő Istennek” képe rajzolódik elénk (Ember is; magyar is; magam is — Tovább én nem bírom — Keserű nekifohászkodás), akiben „hinni kell” (Fohászkodó ének), akinek „nehéz, kegyetlen nehéz a lába” (Istenjárás), a kötetbe fölvett versek viszont tétova, álmélkodó, de mindenképpen pozitív hangon szólnak Istenről. 1923: a Lázadó Krisztus megjelenésének éve, amely József Attilára zúdította az emlékezetes istenkáromlási pert. Ez a vers inkább a körülötte támadt botrány miatt emlékezetes. Igazat adhatunk Szabolcsi Miklósnak: „nem tartozik [József Attila] igazán sikerült versei közé”5. Ha megint az újabb kötetnek, a Nem én kiáltok-nak istenes verseit figyeljük, azokban a Szépség koldusában megtalált hang zeng tovább. Jellemző, hogy magát a pert is egy evangéliumi mondatra utaló vers zárja, a Milyen jó lenne nem ütni vissza: „Fölemelnek a napsugarak, / Isten megcsókolja minden arcom / És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem / A pusztaság fele.” Szabolcsi Miklós többször idézi a fiatal költőnek Galamb .Ödönhöz szóló leveleit — a Lázadó Krisztussal kapcsolatost is: „én az Istent új és igazi valójában fogom megmutatni”.6 A Nem én kiáltok nem a tagadásnak, hanem az új istenkép megrajzolásának programjával ad elénk jó tucatnyi költeményt. Isten alakjához ezekben a versekben a béke, a szelídség képzete társul. Isten színe előtt a költő maga is a természetnek egy darabjává lesz. Ügy érzi, épp szegénysége, árvasága miatt különös bátorsággal fordulhat Istenhez. Nemcsak egyes szám első személyben szól hozzá, hanem a többi szegény ember nevében is: „mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk. / Hiszünk az erő jó szándokában. / Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted, /Akár az égben laksz, akár a tejben, / A nevetésben, sóban, vagy mibennünk” (Imádság megfáradtaknak). Ez a legutolsónak idézett vers talán a legszebb és legteljesebb kibontása annak, amit a Nem én kiáltok kötet Istenről el akar mondani. Jellemző, hogy ezt a verset több szál fűzi a Nem én kiáltok című költeményhez, amely címadója az egész kötetnek. Szembeötlő a fűszál-metafora. „De erősebbek vagyunk gyönge életünknél, / Mert a fűszálak sose csorbulnak ki...” — mondja az Imádság megfáradtaknak. A Nem én kiáltok így felel rá: „Légy egy fűszálon a pici él / S nagyobb leszel a világ tengelyénél.” Kevésbé feltűnő, de még fontosabb rokonság, hogy az első szerint Isten lakik „a tejben, [...] sóban, vagy mibennünk”, a második a szegény embert bíztatja igy: „rejtsd el magad a frissen sült kenyérben”. Scheiber Sándor figyelmeztetett arra, hogy a Nem én kiáltok istenképe
